Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

II. Barkóczy Krisztina a kurucvilágban

mikor kijöttek, de másutt pénzért általjöhettek. Tudták a törökök, csak mégis nyilván nem akarták. A német Szebenből ki nem jár, hanem azmi ereje lehetett, mezőre szállította sáncba. Lehetnek másfélezeren, de a szine igen kitakarodott belőle. Ki Szakmárt van, ki elveszett. Hanem szászból és cigányból állított helyekbe, aminthogy Ollai uram, az lovasát az elmúlt napokban máshova küldvén, a gyalogján, ki is alig volt 300 a java, a német rajtament tarackokkal. De szégyennel kellett visszamennie, 35 (német) veszett; egy hajdúnál több nem esett, s ha lovas lett volna, az ki megüzze (a németet), a tarackjait is elnyerték volna. Már csak megmondta Ollai uram, a sáncon megyén rajta. Mit ad az Isten, megválik. Csáki László uram Kolozsvárra vigyáz, de nem igen jönnek ki. A magyar katonák igen kiszöktek onnét is. Úgy értem szívem

t hogy országgyűlés lenne s egyszersmind hadakozni is kell. Hogy lehet meg mindkettő ? Sennyei uram úgy tudom mégis árestomban van. Eskettek reá.» Barkóczy Krisztina e levele nemcsak azért figyelemreméltó, mert világos jeléi adja, hogy a nemzeti fölkelés külső-belső