Belitzky János: Sopron vármegye története első kötet (Budapest, 1938)

gyűlésén történt meg. Ekkor állapították meg, hogy vármegyéket örökös jogon se egyháziaknak, se világiaknak ne adjon a király. Várat, vármegyét és méltóságot jövevényre, vendégre, pogányra vagy nem nemesre, vagy olyanra, aki az országban kárt tesz, nem bíz és ilyent tanácsba sem fogad. A főurak méltóságaikat — ez főleg a megyés ipsánokra vonatkozott — pénzért bérbe ne adják. Helyettesül maguk helyett a vármegyében nem nemest ne tegyenek.

1 Ez az intézkedés lett volna hivatva biztosítani az alispáni tisztség nemesi kézbe jutását. Az 1290. évi dekrétum 5. cikkelyében ezt az alispáni tisztet úgy a régebbi curialis comes, mint a már újabb vicecomes névvel is illetik, ami a fogalom bizonyos átfejlődéséről tesz bizonyságot. A XIII. század utolsó harmadának megyéjében a hadi és a gazdasági célok már mindinkább háttérbe szorultak és helyükbe a politikai kormányzás és a törvénykezés szükségleteinek kielégítése lépett. Ezek az utóbbiak képezték a megyés ispán — akit most már minden joggal főispánnak nevezhetünk — fő teendőit. Eredetileg az ő hivatása volt, hogy elnököljön a megyei gyűléseken és törvénykezéseken, mivel azonban az országos politika szekerét is tolta, az ország kormányzati középpontjától távoleső megyéjében, akárcsak elődei, ő sem lehetett mindig jelen. De amíg a királyi vármegye korában a várispánnak két helyettese volt, az egyik a katonai teendőket ellátó hadnagy vagy várnagy, a másik a várnépek ügyes-bajos dolgait intéző udvarispán, a curialis comes, addig most, már csak egy személy, a vicecomes, a magyar vicispán, helyettesíti a távollevő főispánt.

2 Érthető tehát, az 1290. évi dekrétum 3. és 4. cikkelyének az az intézkedése, hogy a vicecomes nemes ember legyen, hiszen a főispán távollétében ő az, aki a megyei törvényszéken nemesek felett is bíráskodik. A XIII. század derekától kezdve ugyanis a várjobbágyok mellett egyre többször szerepelnek a vármegyei közigazgatásban az ispánok serviensei és officialisai, azaz gazdatisztjei. Ezek a személyek uruk familiájának a tagjai voltak, hozzá csak magánjogi szerző1 Marczali Henrik: Enchiridion, 185—191. lk. — Pauler Gyula: A magyar nemzet története. II. 416—417. lk. 2 V. ö. Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet. Budapest, 1906. 197. 1.