Belitzky János: Sopron vármegye története első kötet (Budapest, 1938)

civitasnak. A civitast pedig magyarul minden valószínűség szerint már akkor is városnak, vagy talán inkább varasnak (vár-as) hívták. Ez azonban akkor Tagányi szerint, még se latinul, se magyarul mai értelemben vett várost, hanem csak körülkerített, vagyis kerítésszerű várral ellátott helyet jelentett, ámde nemcsak magának az ilyen központnak, hanem egyúttal az ahhoz tartozó megyének is megjelölésére szolgált. E kettős értelem azonban csakhamar differenciálódván, a tulajdonképpeni megye fogalmára külön kifejezések jöttek forgalomba, így mindenekelőtt a «civitas» «mega»-ja, vagyis a váras megyéje, továbbá a «provincia», a «parochia» és a comitatus szavak. Az egyes királyi megyék századkerületekre, ezek meg ismét tizedkerületekre voltak felosztva, amelyeknek az élén a királyi száznagyok vagy századosok, illetőleg a tíznagyok vagy tizedesek állottak. Már Szent István törvénye elidegeníthetetlennek mondta ki a király földjeit, vitézeit és rabszolgáit és mindazt, ami a királyi méltósághoz tartozott. Ezt az alapelvet későbbi törvénye azzal egészítette ki, hogy a királyi megyékhez tartozó királyi javakat az egyéni tulajdonból kivették. Világos, hogy e két törvény — mondja Tagányi — összetartozik, midőn, bár különböző vonatkozásban ugyanazon királyi javakról, emberekről és jövedelmekről ugyanazt az elidegeníthetetlenséget fejezi ki. Az el nem idegenítés elvén azonban — mondja Tagányi — éppen maga Szent István tette túl magát, midőn magánosok részére tett adományain kívül, egyházi alapításait oly gazdag adományokban részesítette, ami kétségkívül a királyi megye rovására történt. A helyzet a szent király halála óta folyton dúló polgárháborúk miatt még rosszabb lett. Különösen Kálmán király törvényeiből tűnik ki legjobban, hogy a királyi megyei birtokállomány, a királyi vagyon, Szent Istvánnak és utódainak adományaitól mennyit szenvehetett, amikor Kálmánnak már attól kellett tartania, nehogy az ő gazdagsága felettébb való ínségre forduljon. Törvénye méltatlannak mondta, hogy emiatt a maga tekintélye és udvarának méltósága legyen veszélyeztetve, holott neki és övéinek tisztességben kellene bővelkedniök. Ilyen kifakadásokkal okolta meg ez a teljesen egyházi szellemű nagy király elhatározását, amidőn ebben a helyzetben, még az egyházak részére tett adományokhoz is kénytelen volt hozzányúlni, így I. törvénykönyve 15. és 16. törvényében, minden halászó-vizét,