Belitzky János: Sopron vármegye története első kötet (Budapest, 1938)
egyedül csak a dunántúli nyelvjárásterületnél találunk. Ez ugyanis kiterjesztette uralmát a Dunántúl helyet foglaló negyedik törzs, Léi- és Huba-törzsének a Dunától délre eső részeire is. Ez az áttolódás, amely a mai nyelvjárás-határokat létrehozta, azonban kétségtelenül összefügghet a fejedelmi Megyer-törzs népességének nyelvjárását beszélő XVI. századi fehér- és veszprémmegyei magyarság török előli északi és északnyugati irányban való húzódásával. Ebből következik, hogy a Botond-törzs nyelvjárásterületén is kismértékű északra vagy nyugatra való húzódást tételezzünk fel. Fel kell tennünk továbbá azt is, hogy ez a jelenleg az alföldi nyelvjárásterület dunántúli részének felfogott nyelvjárás a szerémségivel együtt eredetileg egy kilencedik magyar nyelvjárásterület romja, amelynek nyelvsajátságait és az alföldivel való szoros kapcsolatait a török uralom népmozgalmai módosították, illetve hozták létre. A nyelvjárásterületek ősi törzsi megszállás-területekkel való egyezése kimutatható még hazánk azon részeiben is, ahol a török uralom aránylag kevésbbé módosította a népességi viszonyokat. így körülbelül fedik a nyelvjárások a törzsi szállásterületeket a Tarjántörzsnek kisalföldi és cserháti, a kabarok három törzsének cserháti és mátrai, a kende törzsének pedig szabóics-szatmár-felsőtiszai településeinél. A többi törzs és törzstöredék eredeti települési és nyelvjárási helyzetét az ország évezredes történelmének sorsfolyamai sodorták el, zavarták meg. Éppen úgy, mint az erdélyi székelységét is, amelyet különböző eredetű magyar települések apró nyelvszigetei tarkáznak. A nyelvjárások és a törzsi megszállások területének ilyen összefüggése — amit természetesen az idők múlása részben módosított, — lehetővé teszi azt, hogy az egyes nyelvjárásterületek határain belül mutatkozó nyelvi különbözőségek eredetét is törzsi alapon kutassuk. Láttuk ugyanis, hogy a török világ elmúlása után, a XVII. század végétől keletkezett települések egy-egy nyelvjárásszigetet képezve különülnek el más törzsi és nyelvjárásterületek lakosságának nyelvétől. Kétséget kizáróan feltehető tehát, hogy ezek a fenti kimutathatólag ősi nyelvjárásszigetek szintén egyes más törzsek vagy rokonnépek keretéből elszármazott lakosságra viszik vissza eredetüket. Ennek a tételnek helyességét a nyugati nyelvjárásterület sajátságai is igazolják és amint látni fogjuk, okleveles adatok és egyéb feljegyzések hiányában, a dűlőnevek és helynevek segítségével ennek a területnek, főleg
