Varga János: Románok és magyarok 1848-1849-ben (Budapest, 1995)
köszönt vissza, a császári politika iránt táplált bizalmuk is megfogyatkozott. Nem ezt várták a császári alkotmánytól, amelynek hatályát szeptemberben még ők maguk akarták Erdélyre is - megelőzötten - kiterjeszteni. Némelyikük attól a gondolattól fázott, hogy személyes megmenekülését egy esetleges újabb orosz intervenciónak kell majd köszönnie. Az ilyen intervenció nemkívánatos következményeire főleg azok az emigráns román forradalmárok hívták fel ismételten a nékik menedéket adók figyelmét, akiknek saját tapasztalataik alapján volt módjuk megismerni a cári befolyást és az általa őrzött társadalmi rendet. Mindezeken túl nemcsak felrémlett, de valósággá is kezdett válni az éhínség, hiszen a fokozódó hiányt csak részlegesen és ideig-óráig pótolhatták az ismételten megkockáztatott portyázások során zsákmányolt élelmiszerek. Nem csoda hát, hogy a vezetők körében fontolgatás tárgya lett: mégis nem a magyarokkal kellene-e valamiféle modus vivendire jutni? Az ,,igen" felé hajlók legtekintélyesebbjei Joan Buteanu prefekt, Dobra és Arpadi tribünök, valamint Florescu, a bukaresti forradalmár voltak. A másik oldalon a magyareilenességnek életre-halálra elkötelezettjei álltak, akik fikarcnyit sem bíztak a magyar politikusokban, csapdát gyanítottak azok minden lépése és megnyilatkozása mögött. Ők arra hivatkozhattak, hogy mi minden történt, illetőleg nem történt a románsággal Erdély magyar visszahódítása óta. A tényleges magyar hadigyőzelmek híreit valótlanoknak, vagy a sikereket legalábbis átmenetieknek tartották, és embereikben azzal igyekeztek ébren tartani a reményt, hogy a változatlanul osztrák kézen lévő Bánságból minden bizonnyal hamarosan megérkezik a felmentő sereg. Ezen irányzat hangadói közé számítottak Balint és Axenflu prefektek, Vasile Moldovan és Prodan tribünök. A középutat a mindenki szemében vitathatatlan tekintélyű Jancu képviselte, aki mögé felsorakozott a vezetők zöme, és akit a két ellentétes szárny mindegyike a maga oldalára igyekezett vonni. Jancu álláspontja szerint a tárgyalási készség még korántsem azonos a megegyezéssel, az értekezésre tett ajánlatot hiba lenne visszautasítani. Ha ezen az úton a nemzet becsületével megférő béke érhető el, akkor azért, hiszen a béke ön-