Varga János: Románok és magyarok 1848-1849-ben (Budapest, 1995)

nem-magyarjai belátható időn belül magyarrá kívánnak válni. Abban azonban változatlanul reménykedtek, hogy az egyéni szabadságjogokat mindenkinek egyformán biztosító polgári berendezkedés idővel mégiscsak megteszi ezirányú hatását. Értetlenül álltak azon nagyon is természetes jelenség előtt, hogy a hazai nemzetiségek a nemzetté emelkedés ugyanazon útját járják, nemzeti igényeik biztosítására és biztosíttatására pedig ugyanazon eszközöket igyekeznek - immár a magyarsággal szemben - felhasználni, amelyet előzőleg a nemzetiségeket egy lépéssel megelőzve ők maguk tettek, illetőleg amelyeket alkalmaztak. Egyúttal keserűséggel szemlélték mindezt, mert éppen akkor derült ki teljes valóságában, amikor a magyar függetlenséget megvalósulni, az országhatárokon belül a magyar önrendelkezés kiteljesedésének és az ország valóban magyarrá formálásának idejét és lehetőségét elérkezni vélték. Különösen kínosan érintette őket az erdélyi románság magatartása, ők a magyart és a románt egymás természetes szövetségeseinek tekintették, mert a szlávok összefogásának, a pánszlávizmusnak veszélye kikerülhetetlenül utalja egymásra őket. Aligha véletlen, hogy Szemere Bertalan belügyminiszter június elején, a magyar kormány álláspontját tolmácsolva, a magyar politika egyik főfeladataként Magyarország és a román fejedelemségek barátságos viszonyának fenntartását, illetőleg erősítését jelölte meg. Ennek folyamatában pedig jelentékeny, ha nem elsődleges szerephez juthatott volna a Magyarországgal egyesült Erdély románsága. A magyarországi vezérpolitikusok - sajnálatos tény magáról Erdélyről se túl sokat, az ottani románok társadalmáról, tömegeik igényeiről és törekvéseikről, gondolatvilágukról és mindennapjaikról pedig alig valamit tudtak, gyakran a kapott információk hitelességében is kételkedtek. Nincs ezen különösebb csodálkozni való. Hiszen például a dákoromán eszmét az erdélyi Jósika Miklós báró maga minősítette néhány gőzösfejű megszállott vágyálmának, nem sejtve, hogy az már a nép tudatába is behatolt, azzal pedig végképp nem vetve számot, hogy mekkora mozgósító ereje lehet. Batthyányék Wesselényi Miklós ama váratlanul felvetett és persze kivihetetlen - ötletével sem tudtak mit kezdeni,