Fazekas Csaba: Az országos vallásügyi tanács, 1989–1990 (Budapest, 2011)
Az állami egyházpolitika kulcsszereplői a rendszerváltás korában - Új kormányzati struktúra formálódása, 1989. április–június
Állami Egyházügyi Hivatal fennmaradásában voltak érdekeltek.21 Úgy vélték, a hivatal megszüntetése az amúgy is bizonytalan társadalmi körülmények között kiszámíthatatlan viszonyokat teremtene az egyházak számára, és határozottan igényelték az „önálló, füg- geden szervezetű, magas jogi státusú, korszerű hivatal létét és aktív működését”. Ugyanezt erősítik a Miklós Imre menesztésekor megfogalmazott egyházi vélemények is.22 A magyarországi rendszerváltásban sajátosnak számított, hogy az ÁEH megszüntetését sokkal inkább követelték az ellenzéki pártok (tekintettel arra, hogy a hivatal az állampolgárok kiszolgáltatottságát, az ideologikus pártállami ellenőrzést szimbolizálta), illetve tervezgette a kormányzat, mint ahogy azt maguk az egyházak követelték. Legalábbis azok az egyházak illetve egyházi vezetők, akik a Kádár-kori „kis lépésekkel” tudtak bármilyen mértékben is azonosulni, viszont nem vonatkozott azokra a korábbi évtizedekben üldözött kisegyházakra, történelmi egyházakon belüli megújulási mozgalmakra, amelyek nemcsak a politikai intézményrendszer, hanem a vallásosság formáinak megújulása iránt is elkötelezték magukat. Előbbiek számára egy „modellváltott” ÁEH elfogadható vagy épp kívánatos, utóbbiak számára teljes mértékben képviselhetetlen alternatívát jelentett. Május folyamán az egyházak és az ellenzéki szervezetek is megkapták a törvény irányelveivel kapcsolatos minisztériumi tervezetet, amely június 5-én került a kormány elé.23 Kulcsár Kálmán a kormányülésen elmondta, hogy egyes egyházi vezetők bizalmasan kifejezték aggodalmukat azzal kapcsolatosan, hogy a Minisztertanács mellett felállítani tervezett Egyházpolitikai Titkárság az ÁEH örökébe fog lépni, kérték, hogy a titkárság csak az Országos Vallásügyi Tanács „kiszolgálója” legyen (ez pontosan megfelelt a kormány szándékainak is), igazgatási kérdésekkel kizárólag a Művelődési Minisztérium foglalkozzon. Sarkadi bejelentette, hogy az Országos Vallásügyi Tanács ügyében még nem folytak érdemi egyeztetések az egyházakkal, bár utóbbiak már jelezték, hogy nem ellenzik, sőt szívesen veszik a testület létrehozását, ha azt a minisztertanács irányítja és csupán „problémafeltáró jellege” lesz. Maga is egyetértett azzal, hogy a tervezett Egyházpolitikai Titkárságnak ne legyenek közigazgatási jogosítványai, hatósági feladatai, szemben a Művelődési Minisztériummal. A vitát végül Németh összegezte, jónak tartva az előkészítést, a minisztertanácsi határozatba foglalt pontokat pedig a kormány számára remek kiindulópontnak minősítette. Az ÁEH utáni helyzet rendezésével, a szervezeti jogkörök „telepítésével” kapcsolatos ütemterv feszes tartását hangoztatta, nyilván azért, hogy a kormány szándékai minél világosabbak, az ÁEH-t követő feladat- átvétel minél zökkenőmentesebb legyen. A minisztertanács ezekkel a kiegészítésekkel fogadta el az előterjesztést, és alkotta meg a „lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény elveiről” szóló 1072/1989. (VI. 15.) MT. sz. határozatot.24 A kormány nemcsak a lelkiismereti és vallásszabadság megvalósulásának biztosítékairól (felekezetalapítás joga és nyilvántartásba vétele stb.) döntött, hanem arról is, hogy az ÁEH után megmaradó szükséges közigazgatási eljárásokat a Művelődési Minisztérium bonyolítja le. Az eredeti előterjesztésnek végül egy pontja maradt ki az irányelvek közül, és ez szempon21 Ld. erről részletesen: KÖBEL, 2005. 93. p. 22 Ld. erről: FAZEKAS, 2004. 23 MÓL. A-83-a. 797. dob. 944. sz. 14-18., 278-286. p. 24 TRHGy. 1989. II. 1030-1032. p. 19
