Fazekas Csaba: Az országos vallásügyi tanács, 1989–1990 (Budapest, 2011)
Az átmenet vázlata: modellváltástól rendszerváltásig
Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH), és az annak tevékenységével összeforrott, emble- matikus személyiségű, államtitkári rangú elnök: Miklós Imre. Tevékenységének jellemzésére használták már egykorúan is a „kis lépések egyházpolitikája” kifejezést, amely azt jelentette, hogy a rendszer keretei (a vallásszabadság korlátozása, az egyházak feletti állami-hatósági ellenőrzés rendszere) ugyan változadanul megmaradtak, azonban e keretek között fokozatosan egyre több és több engedményt tettek az egyházaknak. Az ún. történelmi egyházak (katolikus, református, evangélikus, izraelita), valamint a Szabadegyházak Tanácsába tömörült kisegyházak vezetői mindezt elfogadták, az 1960-as évek közepétől támogatták a rendszer társadalmi, később politikai célkitűzéseit is. Mindehhez nemzetközi legitimitást is biztosított a Szentszékkel 1964-ben kötött „részleges megállapodás”, illetve általában a Kádár-rendszer viszonylagos nyitottsága, más kelet-európai rezsimekhez képest elviselhetőbb, a Nyugat számára is kompromisszumkészebb jellege. A lényeg, hogy az „aki nincs ellenünk, velünk van” kádári alaptételét az egyházak is magukévá tették, alkalmazták, az 1980-as évek közepére a pártállam tekintélyes „egyházi szövetségeseket” is maga mellett tudhatott. Mindez magyarázza azt is, hogy — ellentétben például Lengyelországgal, az NDK-val, Romániával — az egyházak nem váltak a rendszerrel szembeni demokratikus ellenzék gyűjtőhelyeivé, különösen nem szervező intézményeivé. Ezáltal az egyházak a politikai rendszerváltás folyamatának sem lettek meghatározó, „motorikus” tényezői, a rendszerváltó ellenzéki erők politikai szövetségesei (legalábbis jellemző, meghatározó mértékben) — viszont a valamiféle átmenet megvalósításában érdekelt társadalmi intézmények képviselői igen, és éppen ez a körülmény adja ennek a sajátos szakpolitikai rendszerváltásnak a hátterét. Bár az MSzMP ateizmusát, az államszocializmus ellenőrzését az egyházak nehezen viselték és azon minél többet lazítani akartak, az 1980-as évekre ezt a törekvést egyértelműen beágyazták az állammal (konkrétan az ÁEH-val, a párt meghatározó személyiségeivel, ideológusaival) folytatott, újabb és újabb részeredményeket hozó „dialógus” keretei közé. Kétségtelen, hogy az 1980-as években rohamosan javuló állami egyházpolitika nyomán az évtized második felében már „részben megvalósult vallásszabadságról” is beszélhetünk.3 A maradéktalan megvalósulás alternatívája ugyanakkor pártállami keretek között elvi szinten sem következhetett volna be, más szavakkal a „kis lépésekkel” haladó egyházpolitika nem juthatott volna el a demokratikus állam-egyház viszony szintjére - utóbbi ugyanis a politikai rendszer teljes demokratizálását is feltételezte volna. AZ ÁTMENET VÁZLATA: MODELLVÁLTÁSTÓL RENDSZERVÁLTÁSIG Az egyházpolitikai rendszerváltás bizonyos szempontból leképezi az átmenet általános folyamatait — legfeljebb eltérő hangsúlyok alkalmazását teszi szükségessé. Az kétségtelen, hogy az első szabadon választott országgyűlés megalakulásáig, az Antall-kormány 1990. május 23-i hivatalba lépéséig egyházpolitikai téren a rendszerváltás legfontosabb folyamatai megvalósultak, azokat jórészt nem a demokráciába való átmenetet követően kellett kialakítani. Ennek legfontosabb összetevői: 1. az állam ideológiai jellegének és monopóliumának feladása; 2. a pártállami intézményrendszer felszámolása; 3. a lelkiismereti és vallásszabadság jogának gyakorlását, valamint az egyházak — demokratikus 3 Gergely, 2001. 12
