Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

I. FEJEZET. A magyar államnyelv bevezetése és a nemzetiségi kérdés

dúltak, mivel sérelmesnek találták az anyakönyvek és a hivatalos levelezésnek tíz év múlva magyar nyelven való vitelét, és a népoktatásba a magyar nyelv bevezetését. A káptalan nevében Crainic prépost és Mánfi titkár kérést intézett Leményi püspökhöz az országgyűlési határozat szentesítésének megakadályozása érdekében, kijelentve, hogy a görög katolikus klérus ragaszkodik a román nyelv, illetve annak anyja, a latin nyelv használatához. Leményi jobbnak látta be nem avatkozni ebbe a kérdésbe.

17 A nyelvharcot Erdélyben súlyosbította az a körülmény, hogy a német nyelv, amelyet II. József államnyelvvé tett, az egyik erdélyi nemzet anyanyelve volt. Amikor tehát a magyarság a felülről reá erőszakolt német nyelv kiküszöböléséért harcolt, egyik nemzete társának ébredő nacionalizmusát érzékenyen érintette. De a német helyét részben elfoglaló latin nyelvet is magáénak vallotta a románok görög-katolikus része s bár a románság mint nemzet akkor még nem volt politikai tényező, a románoknak az országgyűlésen is képviselt papi méltóságai inkább hajlottak a latin, mint a magyar nyelv felé. Az erdélyi rendeknek tehát a magyar nyelv felélesztése érdekében folytatott küzdelmet az országgyűlésen nem,a deákos és németes főnemességgel kellett megvívni, mint Magyarországon, hanem a német és latin nyelv erdélyi képviselőivel, elsősorban a szászokkal és bizonyos mértékben a románokkal. A törvényhozás másik tényezője, az uralkodó, vagy amint Erdélyben nevezték, a fejedelem, a magyar nyelvnek itt még makacsabb ellenzője volt, mint Magyarországon. Az erdélyi országgyűlésen a határozatokat az 1791: XI. tc. óta egyenkénti szavazással (individualia suffragia) hozták, de a többség határozatával ellenkező véleményt is, az illetők kívánságára, az uralkodóhoz küldendő felirathoz kellett csatolni. A szászok ezáltal kisebb befolyást nyertek a törvények alkotására, mint a fejedelemség alatt és az utána következő korban, amikor a szavazás kúriánként történt. Ha azonban nem is gyakorolhattak veto jogot, mégis megmaradt az eszköze annak, hogy a nemzetiségükre nézve veszélyes javaslatok törvényerőre emelkedését megakadályozzák. Az 1659. évi III. erdélyi törvénycikk ugyanis a három nemzet részére külön pecsétet állapított meg és kimondta, hogy minden országgyűlési okmány csak akkor érvényes, ha mindhárom nemzet saját pecsétjével látja el azt. A pecsét kiadásának megtagadásával a szászok még az 1841/43. évi országgyűlésen is éltek, amikor a rendek az erdélyi múzeum felállítását határozták el, s ebből a célból országos rovatalt rendeltek. Annak ellenére, hogy a tervezett adó alól a szászokat kivételezték, a szász követek ellenvéleményt jelentettek be, amit az országgyűlés nem fogadott el. Erre a szászok megtagadták a pecsét kiadását s csak akkor voltak hajlandók azt a szentesítés végett felküldendő törvényjavaslatra ráütni, ha ellenvélemé17 Jancsó Benedek: A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. II. k., Budapest, 1899, 383—386. 1.