Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

III. FEJEZET. Nemzetiségi politika a kiegyezéstől napjainkig

megnyerni a magyar állam konszolidációjának. Mint bihari fő-i nemes, Tisza István a román kérdést látja a legfenyegetőbbnek s ezért belpolitikájának egyik állandó célkitűzésévé a románokkai való megegyezést teszi.

45 E tekintetben nem befolyásolta semmiféle külpolitikai tényező s a román kérdésben a milleniumkor ugyanazt az álláspontot foglalja el, mint a világháború alatt. Már 1893 szeptember 20-án Bihar vármegye közgyűlésén, iaz államellenességgel megvádolt Pavei püspök ellen kirobbant tüntetések alkalmával, elítélte a botrányokat és leszögezte, hogy különbséget kell tenni a nemzetiségi izgatók és a hazafias románok között. A románságtól szerinte nem azt kell kívánni, hogy renegát legyen, hanem „legyen jó román és jó magyar hazafi". Wekerle 1894. évi kabinetjében Tisza azért nem vállalt szerepet, mert nem értett egyet Hieronymi román belpolitikájával. Bánffy miniszterelnöksége alatt szoros kapcsolatot épített ki a román főpapokkal, akik közül Mangra Vazul a magyar-román kibékülés őszinte híve lett. Ez a kapcsolat első miniszterelnöksége alatt (1903—1905) is megmaradt, amikor az aktivitásba lépő román nemzeti komité ellensúlyozására nem fogadja el Indre László ajánlatát egy hazafias román párt megalakítására, hanem valamennyi román püspökhöz fordul, kérve őket, hogy a nemzetiségi béke érdekében vessék szavukat latba. A koalíció bukása után az elmúlt négy év eredendő bűnének azt tartotta, hogy a magyar nemzet és királya közt az összhangot megzavarta. A nemzetiségi agitátorok munkája — mondta 1910-ben elmondott egyik beszédében — mindig hatástalan, amikor a nemzet és a király összhangban dolgoznak. De működésükre a talaj akkor válik kedvezővé, amikor rést látnak a nemzet és királya között, amelybe betolakodhatnak és aztán hiperlojális nyilatkozatokkal igyekeznek kedvezőre hangolni maguk iránt a dinasztiát. Az 1910 március 3-i választási beszédében élesen elítéli a tyúkszemrelépések politikáját, mely a saját erőnket nem fokozza, de az ellenfelet irritálja s így megsokszorozza a benne rejlő erőt. Rámutat arra, hogy bizonyos intézkedések legyezgetik ugyan hiúságunkat, de megmérgesítik milliók lelkét, a gyakorlatban semmit sem használnak, de provokálólag hatnak mindenfelé. Ilyen a vallás részben magyar nyelven való tanítlásának erőltetése. Khuen-Héderváry miniszterelnöksége alatt Tisza Mihu János közvetítésével vette fel a tárgyalások fonalát, aki 1910 szeptember 12-én küldi el a román* nemzeti párt követeléseit. A románok hajlandók a kiegyezést elfogadni és a kormányt támogatni, ha 22 pontból álló követeléseiket teljesítik. Ezek 45 E tárgyra vonatkozóan lásd Albrecht Ferenc: Forrástanulmányok Gróf Tisza István román nemzetiségi politikájához. Magyar Kisebbség VI. k., 1927, 681—689, 721—732, 759—770, 799—821, 844—854, 886—893. 1. — Ugyanő: Gróf Tisza István és a románok a háború alatt. Ugyanott VII. k., 1928, 11—21, 43—52, 95—103, 125—131. 1. — Ugyanő: Forrástanulmányok Gróf Tisza István nemzetiségi politikájához. X. k., 1931, 7—13. 1. — V. ö. Bethlen Pál: Mit tett Tisza István Erdélyért? Budapest, 1940, 24 1. és Flachbarth Ernő: Tisza István gróf nemzetiségi politikája. Láthatár XII. évf., 1. sz., 1944 január, 1—10. 1.