Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)
II. FEJEZET. A nemzetiségi törvény megalkotása
Deák ezekkel a megállapításokkal nem akart újat mondani, hanem csak a fennálló törvényes rendelkezéseket akarta összegezni, amikor a magyar államnyelv elsőbbségét a nemzetiségi nyelvekkel szemben leszögezte és a nemzetiségek alább következő jogait helyes távlatba igyekezett beállítani. A megyei nyelvhasználatnál Deák elfogadta a központi bizottság javaslatát. A törvényjavaslat végén utolsó szakaszként a következő szöveg felvételét javasolta: „Ezen törvény rendeletei a külön területtel bíró és politikai tekintetben is külön nemzetet képező Horvát-Szlavon és Dalmát országokra ki nem terjednek ; hanem ezekre nézve nyelv tekintetében is azon egyezmény szolgáland szabályul, mely egyrészről a magyar országgyűlés, más részről a horvát-szlavón országgyűlés között létrejött, és melynél fogva azok képviselői a közös magyar országgyűlésen saját anyanyelvükön is szólhatnak. (Helyeslés.)" Ezt a szakaszt az 1868:XLIV. tc.-be 29. §-nak iktatták be. Tartalma megfelel az 1868 :XXX. törvénycikk fentebb idézett 56—60. §§-ainak. Beszéde befejező részében Deák Ferenc összehasonlítja a maga módosító javaslatát a bizottság javaslatával és kimutatja ez utóbbi szerkezeti hibáit. A központi bizottmány bevezetéséből, mely a jogegyenlőségről beszél és a javaslatnak abból az intézkedéséből, amelyik a vele ellentétes törvényeket hatálytalanítja, azt a következtetést is le lehet vonni, hogy az országgyűlésen a nemzetiségek saját nyelvükön is felszólalhatnak. Hogy ez a kérdés ne lehessen vitás, azért volt kénytelen módosítványát megtenni. 2 A Ház rövid vita után elhatározza, hogy kinyomatja a Deákféle javaslatot, 3 de még azelőtt áttér az általános vitára. Az első szónok a román Mocsonyi Sándor, a Temes megyei ritbergi kerület képviselője, aki a központi bizottmány javaslatával szemben ellenindítványt tett és most ennek megindokolására mondott hosszú beszédet. A nemzetiségi kérdés megoldásához három alapfeltétel teljesítését tartja szükségesnek. Először is tisztában kell lenni a nemzetiségi igényekkel, másodszor, hogy ezeknek a minden nemzetnél hasonló igényeknek egyenlő törvényes oltalmat biztosítsanak, harmadszor pedig a célszerűség szempontjából oly törvényt kell alkotni, amelyik az ország etnográfiai viszonyaira tekintettel végre is hajtható. A benyújtott két, illetve három javaslat ebből a szempontból merőben ellentétes elveket tartalmaz, úgy hogy csak a területi és politikai integritás a közös érintkező pontjuk. „A nemzetiségi érzület — úgymond — oly régi, mint a nemzetiségek, s ezek alkalmasint olyan régiek, mint az emberi nem maga; új csak a nemzetiségi eszme. Ha mi figyelemre méltatjuk azon háborúkat és forradalmakat, melyeknek színhelye világrészünk a jelen évszázad, különösen 3-dik tizede óta; ha tekintetbe vesszük azon mozgalmakat, melynek színhelye volt Görögország, Belgium, Oláh-Moldvaország, Lengyelország, Oroszország, Porosz- és Német2 Napló 7—8. 1. 3 Irományok VII. k., 392. sz.
