Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

II. FEJEZET. A nemzetiségi törvény megalkotása

el s ezért az ország területi integritásának keretén belül nemzeti és nyelvi tekintetben teljes egyenjogúság illeti meg őket. A többségi javaslat tehát az állam egységét veszi kiindulópontjának és a nemzetiségek jogait csak odáig terjeszti ki, amíg az állam egysége azt megengedi; a nemzetiségek javaslata épen ellenkezőleg a nyelvi és nemzeti egyenjogúság elvéből indul ki és csak annyit koncedál, hogy ennek az egyenjogúságnak az állam politikai egysége szab határt. Ebből következik, hogy a többség javaslata nem ismeri el a nemzetiségeket korporativ jogokkal rendelkező zárt politikai egységnek, a kisebbségek javaslata viszont a történeti népeket önálló közjogi alanynak minősíti s ennek megfelelően az országot a lakosság nemzetiségi hovatartozandósága szerint kerületekre kívánja osztani, ületve a vármegyéket és választókerületeket ennek megfelelően akarja kikerekíteni. A kikerekítést egy bizottság végezné, amelyet az ország minden nemzeteiből egyenlő arányban alakítanának meg. A nemzetiségi javaslat szerint azi ország történeti népeinek joguk lett volna kulturális érdekeik előmozdítására nemzeti szervezetet létesíteni és nemzeti gyűléseket tartani; kulturális és nemzeti céljaik érdekében adókat kivetni és politikai kérdésekben a koronához, országgyűléshez vagy a kormányhoz felterjesztéseket tenni. A többségi javaslat a magyart államnyelvnek minősíti, de a törvényeknek a nemzetiségek nyelvén való kiadását is elrendeli. A kisebbségi javaslat nem ismer államnyelvet s bár megengedi, hogy a törvényhozás és a központi hatóságok hivatalos nyelve a magyar legyen, de az országgyűlésen jogot kíván adni a kisebbségi nemzetek képviselőinek az anyanyelvükön való felszólalásra. A többségi javaslat szerint a vármegyék hivatalos nyelve szintén a magyar, de a megyegyűléseken mindenki anyanyelvén megnyilatkozhat s amíg a vármegyék a hivatalos nyelven teszik meg felterjesztéseiket, a helyi közigazgatásban a nemzetiségek szabadon használhatják anyanyelvüket. A kisebbségi javaslat szerint az egyes kerületek és a hozzájuk tartozó vármegyék saját nyelvüket használnák nemcsak gyűléseiken, hanem egymással és a felekkel való érintkezésben, sőt a központi hatóságokhoz intézett felterjesztéseikben is, amire emezeknek szintén az illető nemzetiség nyelvén kellene választ adniok. A közoktatás nyelvének megállapítását a többség javaslata az állami iskolákban a kormányra bízza, de ennek kötelességévé teszi, hogy a nem magyar ajkú polgárok anyanyelvükön nyerjék az oktatást egészen a magasabb akadémikus műveltség kezdetéig, az egyetemeken viszont minden nemzetiségi nyelv számára külön tanszék felállítását ígéri. A többségi javaslat ugyanakkor lehetővé teszi azt, hogy magánosok, községek és egyházak saját alsó-, közép- és felsőfokú iskolákat állítsanak fel, azok tannyelvét maguk állapítsák meg, sőt nemzeti céljaik számára pénzalapot is gyűjtsenek az állam ellenőrzése mellett. A kisebbség javaslata viszont a történelmi népek mindegyikének nemzeti területén az ülető anyanyelvét nyilvánítaná tannyelvnek és az egyete-