Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

II. FEJEZET. A nemzetiségi törvény megalkotása

lét messze távlatai nyíltak meg előttük, minden külső kényszertől függetlenül, őszintén és a kor szabadelvűségét bőkezűen értelmezve, hátsó gondolatok nélkül közeledtek a nemzetiségekhez, küatásba helyezve számukra mindazt, ami az államegységgel összeegyeztethető. Egyes nemzetiségek sajátos kérdéseinek sikeres és közmegelégedést kiváltó megoldása után joggal remélhették, hogy a nemzetiségek el fogják fogadni a feléjük nyújtott baráti jobbot. De már a nemzetiségi törvény bizottsági munkálatai során kiderült, hogy nemzetiségeink igen tekintélyes része a közelmúltból mindent elfelejtett, de semmit sem tanult. A nemzetiségi kérdés tárgyában kiküldött bizottság két javaslatot terjesztett a Ház elé: a bizottság többségének javaslatát és a Mocsonyi—Branovacsky—Müetics-féle kisebbségi javaslatot. A többségi javaslatról a vita során több nemzetiségi képviselő azt állította, hogy az visszaesést jelent az 1861. évi országgyűlésen hasonló céllal kiküldött bizottság javaslatához képest, amelyet fentebb 48. sz. irományképen közöltünk. Mind a két javaslatot Eötvös szelleme hatja át s ezért a köztük való eltérések inkább a kifejezés módjában, mint a lényegben nyilvánulnak meg. Az 1861. évi bizottság többségi javaslata bevezetésében megállapítja, hogy Magyarország minden polgárai politikai tekintetben csak egy nemzetet, az egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik, de hozzátette, hogy „az országban lakó minden népek, névszerinti a magyar, szláv, román, német, szerb, orosz sat. — egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül az egyéni és egyesülési szabadság alapján, minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik". Fentebb már láttuk, hogy ez a megoldás annakidején nem elégítette ki a nemzetiségi képviselőket s ezért ellenjavaslatot nyújtottak be, noha az akkori többségi javaslat szerint a nemzetiségek bizonyos mértékig kollektív jogokkal is rendelkezhettek volna. Az 1865/68. évi országgyűlésen tehát a nemzetiségek olyan jogalapra hivatkoztak, amit annak idején nem fogadtak el. Az 1865/68. évi bizottság többségi javaslata ezt az elvi kérdést nyitva hagyja s csak az ország nem magyar ajkú polgárainak teljes egyenjogúságáról szól és ezt az egyenjogúságot mindössze a nyelvhasználat tekintetében korlátozza, amit az ország egysége, a kormányzat, a közigazgatás és az igazság kiszolgáltatásának kívánalmai indokolnak. A többségi javaslat hiányzó elvi alapját Deák Ferenc adta meg külön előterjesztésében — amiről később fogunk szólni — eloszlatva ezáltal azt a kétértelműséget, ami az 1861. évi javaslat bevezetése után fennmaradt. Az 1865/68. évi bizottság kisebbségi javaslata is az 1861. évi kisebbségi javaslat nyomdokán halad tovább. (Lásd fentebb a 133. iromány A) mellékleteképen.) Emezt két nemzetiségi képviselő, Vlad Alajos és Popovics Zsigmond nyújtotta be és abban különös tekintettel voltak a román görög keleti egyháznak a szerb hierarchiától való elválasztására, valamint a román nemzeti iskolák