Farkas Gábor: A megye, a város és a község igazgatása magyarországon (Budapest, 1992)

II. KÖZIGAZGATÁSI REFORMTÖREKVÉSEK 1945-1948

választás útján létesítették, így a polgári közigazgatás idejében is gyakran találkozni a népi szerv kifejezéssel. Az önkormányzati szervek ugyanis a hivatásos közszolgálattal szemben a közösség akaratából funkcionáltak. Tevékenységük a polgári közigazgatás egész fennállása idején nagyon jelentős, hiszen a közhatalomban jelentős részt vállaltak. Ez a területi önkormányzati rendszer a magyar közigazgatási gyakorlatban évszázadok óta érvényesült, bár lényeges változásokat hajtottak végre a szervezetben az idők folyamán. 1929 óta azonban a törvényhatósági szervezet lényegében változatlan volt. Az 1944 utáni önkormányzati jogszabályok is a decentralizáció elvét juttatták érvényre. A kormány e jogszabályok megalkotásával a demokrácia kiteljesítését kívánta szolgálni. Az önkormányzati elv nagy előnye, hogy a saját sorsát irányító közösség akaratát tükrözi. Ezen az elven alapuló közigazgatás nem tud elszakadni az élet problémáitól, és a nép számára is nagy nevelőeszközt jelent. A helyi közügyek a saját közösségüket érintik, s így a hozott határozataik a lakosság számára méltányosak voltak. Megmutatkozott az önkormányzati közigazgatás negatív oldala is. Az önkormányzat azzal, hogy kiszolgálta a lokális érdekeket, méltán hívta fel magára a kormányzati szervek figyelmét. Ezért a döntések egy része valóban lehetett a kritika tárgya. Nem egy esetben módosítottak határozatokat, mert azokban az összeférhetetlenség elemeit fedezte fel a felsőbb hatóság. Meg kell azonban azt is állapítani, hogy a hiányosságok zömét mindig az önkormányzati szervek fedezték fel, és a módosításokat is ők rendelték el. Az állami irányítású közigazgatás hívei az önkormányzati igazgatást előszeretettel illették a nepotizmus vádjával. Ez való igaz, de az állami szakigazgatás hibái között is gyakran emlegették a protekciózást, amely a felsőbb kormányzati igazgatás velejárója. A demokratikus közigazgatásban is elkerülhetetlen a partikularizmus érvényesülése. Ezt azonban az államrend megfelelő személyzeti politikával a minimálisra igyekezett csökkenteni. Úgy látszott, hogy a polgári közigazgatási kereteket a demokratikus viszonyok között sikerült új tartalommal megtölteni. Az önkormányzati elvet 1944 után is párosították a dekoncentráció elvével. Ez a „szervezeti szétpontosítás" annyit jelentett, hogy a közigazgatási egységekben az állami feladatokat nem az önkormányzat, hanem az állami szakszervek oldották meg. A főispánok feladata maradt, hogy az állami és az önkormányzati szervek közötti összhangot, az együttműködést biztosítsák. A történelmi fordulat a polgári közigazgatási kereteket új feladatokkal tölti meg. Olyan közigazgatási kérdések megoldására került sor, amelyek korábban nem tartoztak a hagyományosan vett igazgatási kérdésekhez, amelyeknek nem vagy csak alig volt jogszabályi hátterük. így az új kérdések megoldása előtt több esetben értetlenül álltak a szakképzett tisztviselők. Egyrészt nem érezték magukat feljogosítva az ügy elintézésére, mivel a korábbi közigazgatási gyámkodás során a kisebb jelentőségű ügyek megoldására is kaptak felsőbb utasításokat. Jelen esetben a kis létszámú közigazgatási apparátusoknak nem volt meg az erejük arra, hogy nagyobb társadalmi kérdéseket eldöntsenek. Pedig 1945 tavaszán a helyi átalakulást nagy horderejű események kísérik, amelyekben a közigazgatásnak állást kellett foglalnia. Az önkormányzati szervekben 1945 tavaszán sok a bizonytalankodás, amely a feladatok végrehajtását olyan időkben hátráltatta, amikor a késlekedés a társadalmi átalakulás rovására ment. A megoldást e tekintetben a különleges feladatok elvégzésére alakított népi szervek létrehozása jelentette. A népi szervek, különösen a nemzeti bizottságok és a községi