Farkas Gábor: A megye, a város és a község igazgatása magyarországon (Budapest, 1992)
BEVEZETÉS
Az önkormányzatok ellen hatottak különböző kormányzati intézkedések is: a közigazgatási reformok mindegyike a koalíciós időkben kudarcot vallott, és nem sikerült keresztül vinni a kormányzati szervek — a Belügyminisztérium, a Jogi Reform Bizottság — által javasolt közigazgatási reformokat sem. Végeredményben valamennyi reformtézis elvetélt a koalíciós küzdelmek egyre kuszáltabb szövevényében. A közigazgatás reformját a belügyminiszter vette a kezébe, és igyekezett egy-egy kérdésben számára elfogadható szervezeti változtatásokat keresztülvinni. így vetette fel egy BM értekezleten az alsófokú adóigazgatás államosítását, amire azonban a szociáldemokrata képviselő igen hevesen reagált, mondván, hogy a belügyminiszternek nincs joga az önkormányzati ügyekbe avatkozni, s ha a miniszter valahol nehézséget lát, azt a megyék közbejöttével oldja meg. Ugyancsak felveti a miniszter a törvényhatósági és községi állások államosítását is. Szerinte a törvényhatóságok első tisztviselői, valamint a községi bírói állás maradna csak önkormányzati hatáskörben, s a jegyzők mint állami alkalmazottak fogják az alispánt, a polgármestert s a községi bírót ellenőrizni. Ekkor ezt a felvetést is elodázták. Az önkormányzati közigazgatás szűkítésére tett kormányzati intézkedések tulajdonképpen már annak felszámolását és a centralizált igazgatási rendszer megteremtésének tendenciáit hordozták magukban. A közigazgatásban „fordulat éve" tulajdonképpen nincs, mert az 1947. évi választások után megindult folyamat 1948 tavaszán felerősödött, és az MDP létrejötte után felgyorsult átszervezésekről lehet beszélni, melyek véglegesen 1950-ben fejeződtek be. A belügyminiszter által 1946—1947-ben felvetett szervezeti reformok, melyeket a koalíciós partnerek megbuktattak. 1948-ban akadály nélkül megvalósultak. Az MDP ugyan hangoztatta a paritást — sőt korrektséget is emlegettek e tekintetben —, mégis a közigazgatási pozíciók elosztásában a pártegyesülés tényét lehetett tapasztalni. Az önkormányzatnak az új államszervezeti rendszerben nem volt helye, így nem szerepel az új politikai intézményrendszer részeként sem. Abban a közigazgatási szervezési folyamatban, amely a tanácsok kiépítéséig tartott, lebontásra került a még működő polgári igazgatási rendszer és fokozatosan kiépült az új hatalmi struktúrát szolgáló centralizált közép- és alsófokú közigazgatás. A párt a tanácsigazgatás kiépítésére adott utasítást, melynek kimunkálása során még felmerült, hogy a funkcionáló politikai szervezetek elemeit be kell építeni a tanácsrendszerbe. Tudjuk, hogy ez a koncepció csak részben valósult meg, mert a nemzeti bizottságokat éppen 1949 elején oszlatták fel, a DÉFOSZ és az ez időben alakult Függetlenségi Népfront pedig egy erősen leszűkített politikai keretbe integrálódott. A még funkcionáló törvényhatósági testületek szelektív személyi változáson estek át. A nem munkáspárti tagság kihullott a testületekből, és ezek működésképtelenek is maradtak. Például Miskolc város törvényhatósági bizottságában már 1948 elején csak munkáspárti tagság maradt, mert a parasztpártok széthullása következtében a bizottsági tagsági helyek számukra megszűntek. Ugyanez a helyzet Szabolcs megyében is, ahol e pártok bomlása miatt megbénult a teljes testületi munka, s a belügyminiszternek kellett intézkednie, hogy ezek a testületek újjászerveződjenek. Úgy tűnik, hogy az új tagság egy balra szűkített koalícióból tevődött össze, amely még a Baloldali Blokk kereteinél is vékonyabb volt. A párt megteremtette az új közigazgatási