Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

5. Levéltártan

490 ■ 5. Levéltártan

irataival. Ugyanakkor sokáig érvényben volt a fondegység elvéből levezetett „soha semmiféle iratanyagot a legcsekélyebb mértékben sem szabad megbontani” felfogás, amelyet Bánrévy György már 1939-ben is „romantikusnak” minősített, rámutatva, hogy amennyiben a levéltár nem selejtezi a történeti értékkel nem bíró iratait, akkor helyhiány miatt veszélyezteti a történeti/maradandó értékű iratok fennmaradását, megőrzését. Már ekkoriban megfogalmazódtak azok az alapelvek is, amelyet a ma levéltárosa is szeme előtt tarthat: így például „a levéltárba került, tehát lezárt ügyek iratai mellől a szerepüket betöltött kezelési iratokat... nyugodtan el lehet távolítani”, ugyanígy eltávolíthatóak a másodpéldányok, másodlatok, üres papírok is. Ennél fontosabb azonban az iratértékelés szerepe. Mit lehet, illetve mit kell selejtezés alá vonni? Milyen időhatár után keletkezett iratokat lehet egyáltalán selejtezni? (Bánrévy szerint az 1867, illetve Budapest esetében az 1873 előtti iratokat nem lett volna szabad selejtezni.) Milyen szempontokat kell figyelembe venni az iratanyagok megtartásánál vagy selejtezésénél? Mi történjék a selejttel?

A selejtezés gyakorlati megszervezésére is ki kell térni, tehát hogy ki, hogyan, mikor végezze? Bánrévy legfontosabb megfogalmazása ma is aktuális: „semmiféle iratanyag, amely már levéltári őrizetbe került, nem selejtezhető, mert... a levéltárba kerülés célja az iratok megőrzése, nem pedig elpusztítása. Eszerint a selejtezésnek az iratok levéltárba jutása előtt kellene megtörténnie...” Ezért a korszak tudós levéltárosa is azt javasolta, hogy a selejtezést ne a levéltárban, hanem az irattárakban, az illetékes levéltárak ellenőrzésével végezzék el, ez akkoriban azonban nem érvényesülhetett. Érdekes viszont, hogy már ekkor felmerült, hogy a selejtezéshez, amelynek során lehetséges a formai szempontok szerinti selejtezés is, „selejtezési szabályzatot” kell készíteni.

Az 1950-es években nagy mennyiségben kerültek be az akkor kiépített területi (megyei, fővárosi) állami levéltári rendszerbe vármegyei, városi, községi anyagok, családi és államosított vállalati iratanyagok. A helyzet szükségszerűen maga után vonta a selejtezés immáron elodázhatatlan kérdéskörének úbóli napirendre tűzését. Ugyanakkor a selejtezés szakszerűsége politikai célok miatt sérült. így például a LÓK az 1867 utáni levéltári iratanyag selejtezésére szovjet minta alapján adott ki utasítást (1952), amelynek fő célkitűzése az alapleltározási munkálatokkal párhuzamosan a selejtezések nagyarányú beindítása volt, és amely során elsősorban a munkásmozgalmi vonatkozású iratok visszatartását írták elő. Ugyanakkor előrelépés volt, hogy előírták selejtezési terv és selejtezési jegyzőkönyv készítését. Mindent elmond a korszak felfogásáról az alábbi idézet: „A selejtezésnek dologi téren jelentkező eredményei széles körben ismeretesek. Nagy mennyiségben ad újra feldolgozható papírt a népgazdaságnak... A selejtezési eljárás során figyelemmel kell lennünk arra, hogy a selejtező ne vesszen el a részletekben, ne veszítsen időt az iratok egyenkénti átvizsgálásánál, akár az ügykörjegyzékben való hosszas utána- keresgélésekkel (amikor ritkán előforduló esetekről van szó), akár a nagyobb terjedelmű iratok részleteinek vizsgálatával.” Ezzel kezdetét vette a levéltárakban az ún. durva selejtezések időszaka, amikor tömegesen, akár állagszinten is kerültek kiselejtezésre alispáni vagy bírósági iratok. Az ötvenes évek politikai indíttatású