Levéltári kézikönyv (Budapest, 2009)

5. Levéltártan

468 ■ 5. Levéltártan

magániratok - megfelelő része megőrződjön és visszakereshető legyen, főként a jogbiztonság és a szervek zavartalan működésének biztosítása miatt. A pertinenciaelv alkalmazásával ennek a követelménynek nem lehetett megfelelni. A tárgyi, időrendi stb. alapon rendezett iratok eredeti összefüggései ugyanis elvesznek, a visszakereshetőség nehézzé vagy lehetetlenné, az iratok hitelessége kétségessé válik.

A pertinenciaelv egyik leggyengébb pontja az erős szubjektivitás. A tárgy szerinti besorolás például erősen függ az indexáló személy tudásától és érdeklődésétől - aki például demográfiai témák iránt érdeklődik, az önkéntelenül vagy akár tudatosan ezeket a témaköröket emeli ki, miközben az így rendezett levéltári iratokat használónak jó eséllyel más témakörök lennének fontosak -, sőt tetten érhető a koronként változó általános szemlélet hatása is. Elég megnézni a XVIII. vagy XIX. századi mutatókat és tárgyi besorolásokat, hogy rádöbbenjünk, mennyire más tárgyszavakat tartottak az adott kor irattárosai/levéltárosai fontosnak, mint mi. Végül, de nem utolsósorban a pertinenciaelv alapján nagyon részletes, gyakran darabszintű rendezést kell végezni, ez pedig nagy tömegű irat esetében végeláthatatlan munkát jelent. Ezzel ellentétben a provenienciaelv - eltérő szervezési elvének köszönhetően - elsősorban a levéltári információ két alapvető elemére, a kontextusra és a (ezek kifejtését lásd a 7.3.1. pontban) épít, ezért sokkal információ- gazdagabb és könnyebben kiaknázható levéltári anyagot eredményez.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a pertinenciaelvnek ne lenne létjogosultsága a mai levéltári rendszerezésben és rendezésben. A magyar levéltári szakiroda- lom és gyakorlat ismeri a szervetlen fondokat, amelyek tulajdonképpen pertinenciaelv szerinti rendezés eredményeképpen keletkezett gyűjtemények (ennek részletes kifejtését lásd az 5.2.1.2. pontban).

Az elmúlt több mint száz év alatt az iratképzés, maguk az iratok és a levéltárak is jelentősen megváltoztak, különösen az informatika rohamos térnyerésével, az eltérő körülmények (gyakorlat) pedig megkérdőjelezték az uralkodó proveniencia- elmélet helyességét. A kihívások újabb és újabb interpretációkra ösztönöztek, ezek pedig az elmélet változását is eredményezték. De először tekintsünk vissza a provenienciaelv tudományos megfogalmazásáig.

1898-ban jelent meg Samuel Muller, Johan Feith és Robert Fruin holland levéltárosok kézikönyve, amelyet sokan a modern levéltártudomány kezdetének tekintenek. A mű, amelynek alapelvei ma is helytállóak, főleg a szerzők tapasztalataira épült, és tükrözte az akkori viszonyokat. A századforduló előtti holland államszervezet centralizált és áttekinthető volt, jól működött, és ami a legfontosabb, az irategyüttesek szerkezete nagyrészt megfelelt a létrehozó szervezet struktúrájának. Ennek megfelelően a holland levéltárosok túlléptek a XIX. században Franciaországban megfogalmazott „Le respect des fonds” (a fondok tisztelete) koncepción, és erősen ajánlották, hogy a levéltáros úgy alakítsa ki a fondot, hogy az tükrözze az iratképző szerv struktúráját és működését.

Flilary Jenkinson angol levéltáros munkássága volt a következő mérföldkő az európai levéltárelmélet fejlődésében, aki a múlt század harmincas éveiben fejtette ki az iratok bizonyító jellegét középpontba állító elméletét. Szerinte a levéltáros fő fel