Domanovszky Sándor: József nádor élete I. első rész (Budapest, 1944)
A korszellem
sét. Cőak a rombolásban volt reális, az alkotásban hiú ábránd után futott. Humanizmust hirdetett s a legvadabb vandalizmust készítette elő. Megvan ez a szellem már a XVIII. század elején Bayle Péternél, de általánossá csak a század derekán lett Montesquieu, Kousseau és Voltaire révén, akiket fölkapott a divat és rendszerbe skatulyázott az Encyklopaédia. Mellettük a mélyebb tudósok homályban maradtak. Hiába írt a haladásról Buffon és állította oda e haladás végcéljául, hogy az embernek ki kell bontakoznia a természet béklyóiból ós el kell tőle távolodnia, hiába vitte be a történetírásba Gibbon ugyancsak a fejlődós gondolatát, amelyben a következmények okai adva vannak az előzményekben. A XVIII. századi gondolkodásnak ezek az igazi nagy eredményei akkor nem tudtak érvényesülni: nem voltak üivatosak. A divatos filozófia megtagadta a fejlődést, el akarta tépni magát gyökereitől s mindenben az emberi észhez méltó, új, jobb világot teremteni. A visszatérés a természethez, a szakítás a hagyományokkal, a mult és a kereszténység gyűlölete éppolyan kirívó vonásai lettek ennek a kornak, mint lelketlen materializmusa és istentagadó ateizmusa. A természethez visszatérve az ember minden kötelékét lerázta magáról. Helvetius az egyetlen praktikus erőnek az önzést ismerte el és szélsőséges tömjénezóssel fordult az individuum felé. Durva utilitarizmus burjánzott föl, amely minden szépet és nemest megvetett. Sajátságosan keveredtek nemes és aljas érzelmek és gondolatok. Faguet a XVIII. századi francia szellem mesteri jellemzője, a kort gyermekhez, serdülő ifjonchoz hasonlította: „Megvoltak benne — írta — ennek az életkornak rendes sajátságai: a szilajság, a tapintatlanságig menő hév, a kíváncsi tudásvágy, a gonoszkodá^i hajlam, a zabolátlanság, a bőbeszédűség, az önhittség, a szélesség, a komolyság és a társadalmi modor hiánya, a gyerkőccsínyek előszeretete; de volt benne egyszersmind bizonyos nemeslelicűeég, szívjóság, könnyen fakadt könnyekre, szükségét érezte annak, hogy elérzékenyüljön és végül megvolt benne az az ösztönszerű optimizmus,- mely mindig a boldogság közvetlen közelébe jutottnak vélekedik s mindig úgy hiszi, mindjárt itt a perc, melyben megragadhatja azt, folyton szükségét érzi, biz-