Domanovszky Sándor: József nádor élete I. első rész (Budapest, 1944)
Az Új császárság
BÉCS ELSZIGETELŐDÉSE. 373 igényeit. A cár közölte tervét Napóleonnal és Poroszországgal Í3 s mindkettőnél kedvező fogadtatásra talált. Ez a terv juttatta Poroszországot abba a helyzetbe, hogy veszteségének háromszorosát kapta kárpótlásul. A poroszokkal szemben Cobenzl Fülöp grófnak, a külügyminiszter unokabátyjának párizsi erőfeszítései hiábavalók voltak. Az amiensi béke megkötése után Napoleon nyíltan fellépett és Ferenc császárnak bele kellett egyeznie abba a megoldásba, amely nemcsak területileg juttatott neki legkevesebbet, hanem az uralma alatt álló német-római szent birodalmat is felbomlasztotta. A bécsi kormányzatot éhben a harcban több súlyos kudarc érte. A választófejedelemségekben bekövetkezhető kedvezőtlen fordulat ellensúlyozására Bécsben arra törekedtek, hogy a kölni választófejedelemséget a Habsburg érdekkörnek biztosítsák, Miksa Ferenc kölni érsek és münsteri püspök egyben a német lovagrend nagymestere is volt. Mária Teréziának ez a fia akkor már gyöngélkedett és ezért 1801 júniusában a lovagrend a nagymester mellé koadjutorrá Károly főherceget választotta meg. Egy hónappal utóbb Miksa Ferenc elhunyt és a főherceg automatikusan nagymesterré lett. Akadályok merültek azonban föl, hogy ezzel a méltósággal a választófejedelemséget is egyesítsék, így tolult előtérbe a gondolat, hogy Antal főherceg — a nádor öccse — kapja meg a választófejedelemséget, ami olyan nagy ellenszenvet keltett, hogy ezt a tervet akkor el kellett ejteni," Károly főherceg ugyan mint nagymester bejutott abba a birodalmi deputációba, amelynek föladata volt a területi kárpótlások dolgában határozni, de ez a bizottság osak alckor jutott formális szerephez, amikor Napoleon már a kárpótlásoknál leginkább érdekeltekkel előzetesen megegyezett, s e megegyezések pontjait a császárra is rákényszerítette, úgyhogy a deputációnak csak az a föladata maradt, hogy törvényesítse hozzájárulásával az új rendezést." Ez a Habsburgok hatalmára nagyon kedvezőtlen volt. A kárpótlás éppen azoknak az elemeknek föláldozásával történt, amelyekre a császár leginkább számíthatott. Az egyházi fejedelemségek közül csak kettőt hagytak Criste: Erzh. Carl, II. 237—242. 1.; Beer: Aroh. f. österr. Gesch., 52/2. 505-507. 1. Beer u. ott, 52/2. 519. 1.