Domanovszky Sándor: József nádor élete I. első rész (Budapest, 1944)
A magyar sors
«ok köszönet, a magjar offenzív szellemet még el is ítélte. Az állandó háborúskodás terhe sokkal inkább nehezedett a nagybirtokra, mint bármikor azelőtt, önfeláldozó, életbevágóan fontos szerepének Szekfíí Gyula adta páratlanul szép jellemzését. A várak körül, az ő szolgálatukra a nagybirtok megszervezte a lakosságot: adózását, gazdálkodását és katonai erejét, hogy helyt állhasson, mert az állam nem volt képes ezt a föladatát teljesíteni. Az egyházi nagybirtok is vártartományaival egészen ennek a célnak szolgálatába állott. A rendek a király távollétében minden gondot magukra vettek, jelentőségük tehát megerősödött, s a társadalom az ismét fölvirágzó familiáris szervezetben éppoly önkéntesen tömörült kisebb-nagyobb csoportokba, mint egy^kor a honfoglalók nemzetségfőik köré. Nem is ez az önkéntes tömörülés és familiáris csoportosulás volt a baj. Ebben csak a szervezetnek ösztönös képessége nyilatkozott meg, hogy a baj ellen védőgátat építsen ki. A végzetes az volt, hogy ennek az önmagára utalt szervezetnek szükségkép összeütközésbe kellett jutnia az egészen más élmények alapján diametrálisan más szemléletű idegfen központi hatalommal. Addig a magyar gondolkodás — különösen éppen az utolsó korszakban — sok tekintetben más adottságai ellenére is, lényegében ugyanabban az irányban haladt, mint a nyugati keresztény országoké. A fejlődésnek ezen a pontján azonban elkövetkezett az a tragikus fordulat, hogy szervezeti kapcsolatba kerültünk egy ránk nézve idegen jellegű hatalommal, amely a maga részéről nem tett semmit a gondolkodási különbség áthidalására, nem is kereste a megértést, csak érzéketlenül rá akarta kényszeríteni a saját szellemiségét az új sorstársakra és ezzel annyira megmerevítette magával szemben éppen az ütközőpontokon az ellenszegülést, hogy kölcsönös közeledés helyett csak mind ridegebb eltávolodás következhetett be. Azt a keserűséget, amely akkor a Lajtán innen fölhalmozódott, éppenséggel nem az urbánus és az agrárius — katonairendi életforma fűtötte. I. Ferdinánd megválasztásának indító oka — ezt nyíltan hangoztatták — az volt, hogy szövetségest, erősítést kapjanak a török terjeszkedés ellen. A Lajtán túl azonban ezt a kérdést más szemmel nézték s a jogalapot az 1463., 1492. szerződésekben és ezekhez fűződő dinasztikus meg-
