Domanovszky Sándor: József nádor élete I. első rész (Budapest, 1944)
A magyar sors
sógüket már alattvalóikra hárították át. A jóval gazdagabb, fényűző magyaroknál, akik már haladott törzeközi szervezetben éltek, vagy legalább is annál a részüknél, amely a Dnyeper felé haladó kereskedelmi út mellett a híres „fekete földön" (csernozjom) tanyázott, sok szántóföldjük és bőséges szénatermésük mellett, a fejlődésnek ez a vonala csak haladottabb formát eredményezhetett. A szentistváni szervezés már nem került szembe a nép egészével, már csak egy töredék kívánta fenntartani a társadalom nomádjellegü állandó erős fluktuálását. A föld müvelésével együttjáró békésebb hajiara ós állandóbb rend nyugati mintára magántulajdont teremtett és a szent király a művelési szervezet népességének állandóságát már törvényes intézkedésekkel biztosította.' A XI. század, végére a kóbor földnélküli (extorris) már a törvényes renden kívül állott. Az így kifejlett életforma teljesen a földre volt alapítva. Kizárólagosan agrárjellegét még élesebbé tette, hogy a magyarság új hazájában elkerült az akkori kereskedelem útvonalaiból és védelmi szempontokból a XIII. század elejéig gyepűi közt egészen elzárkózott életet élt. A városi élet jórészt csak akkor indult meg^ amikor az egész országra kiterjedő hatalmas királyi birtokszervezet fölbomlott és széthulló részei kialakították a nagybirtokrendszert. Ennek kereteiben a városi polgár éppolyan úri hatóság alatt állott, mint a birtok szabad és nem szabad, sokféle kötelezettségű népei. A birtoklás jogcíme az érdem maradt, értve alatta elsősorban hadi érdemet; a föld szabad birtokosával szemben a birtokon élőket szabad gazdaságaikban is csak a föld haszonélvezőinek tekintették. Nyugati befolyás alatt ez a szervezet ölthetett hűbéri színezetet — a hűbériség intézményeiből kétségtelenül sokat átvett —, de alapjában mégis a honfoglalók korábbi nagj^családi (aul) szervezetéből ós lovasharcos életformájából alakult ki. A XIII—XV. századi nagybirtoknak tulajdonosa éppen olyan föltétlen ura volt a birtokán élő népeknek, mint a nagycsalád egykori feje az aul népességének, csak a köztük fennálló viszony alakult a régi családias kapcsolat helyett ridegebbé. ' V. ö. értekezésemet a Szent István emlékkönyv II. kötetében: A mezőgazdaság Szent István koráhan. 311—333. 1.
