Domanovszky Sándor: József nádor élete I. első rész (Budapest, 1944)

1795. szeptember 19-e nagy napja volt Buda városának. Sorfalat álló katonaság és polgárőrség, a kíváncsi polgárok 9 a vidékről feltódult nemesek hullámzó sokasága, feldíszített házak és diadalkapuk, vonuló bandériumok 'díezmagyarba öltözött daliái s a városból észak felé törekvő küldötteégek és díszhintók beszédes jelei a várakozásnak, az örömnek ós lelkesedésnek. Az országnak a török pusztítás után poraiból feléledő fővárosa új életreéledóse óta csak kevés hasonló ünnepséget látott: az egyetemnek országraszóló díszes m^nyitását 178(^ban, amelynek fényét azonban nem emelte fejedelmi személyiség, Sándor Lipót nádor fogadtatását 1791-ben ós Ferenc király koronázását 1792-ben. Az emberekben ez utóbbiak emléke él, ezt iparkodnak utánozni, amidőn az ország új helytartójának, József főhercegnek fogadására készülnek. Az általános örömet csak a visszaemlékezés fájdalma© érzése tompítja. A nemzet még nem ocsúdott föl a gyászból, amelybe néhai nádorának, Sándor Lipót főhercegnek tragikus tíízhalála borította, s a fájdalmat fokozza a szeretet és a ragaszkodás, amellyel a király szerencsétlenül járt öccsét, az első főherceget, aki a nemzettel együtt tudott érezni, körülvették. Az új helytartót, Sándor Lipót legközelebbi öccsét mindenki azzal a várakozással fogadja, hogy ennek a régóta nélkülözött, végre megtalált, de annyira időnekelőtte megszakadt érzelmi kapcsolatnak lesz ő is további ápolója, a még gyenge palántának szeretetteljes gondozója. Valamennyi latin, magyar, német és olasz nyelvű versből, mely e történeti pillanatra készült, ez a méla akkord hangzik ki. Az öröm Józsefért nem volt elválasztható a Sándor Lipótért érzett őszinte gyásztól s az érzelmeknek abból az összecsendüléséből, amely Sándor Lipótot oly népszerűvé tette a magyar szemében, merítette a nemzet a reményt, hogy ezt a lelki harmóniát öccsével is meg fogja találni.