Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez (1963–1968) (Budapest, 2008)

Előszó

Előszó

De Gaulle Európa-politikájának megértése, keleti politikája valós céljainak és okainak értelmezése nem könnyű feladat.1 A tábornok által a diplomáciai gyakorlatba átültetett „détente-entente-coopération” politika a „hosszú hatvanas években” - amelyet nevezhetünk Franciaország évtizedének is - alapvetően meghatározta a kelet-nyugati kapcsolatok alakulását.2

Jelen forráskiadvány célja az, hogy a magyar-francia kapcsolatok történetét a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének korai időszakában - vagyis az 1963-1968 közötti időszakban - bemutassa. Ez a történet ugyan nem jelenti a hidegháború korszakának fő eseményét, de úgy értékeljük, hogy az az alternatíva, amelyet Franciaország nyújtott az új európai stratégia megteremtése érdekében - szemben az amerikaiaknak és a szovjeteknek

1 A témával kapcsolatban a legfontosabb francia nyelvű szakirodalom Bozo 1996; Vaísse 1998; Moreile 1999a, b; Szeptyczki 2002a, b.

2 Lásd Gazdag 1996. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a francia keleti nyitás politikája Párizs szemszögéből nézve más tartalommal és céllal fogalmazódott meg, amit a kelet-európai országok ugyan eltérő alapállásból, de (a szelektív enyhülés elve alapján) félre-, illetve fordítottan értelmeztek. A témát feldolgozó történészi munkák közül ki kell emelni Vaísse professzor könyvét (lásd Vaísse 1998), amely a De Gaulle-i külpolitika kitűnő összegzését adja, de a kelet-közép-európai kisállamokkal csak a francia külpolitika általános összefüggéseinek részeként foglalkozik, és hiányossága, hogy lényegében csak a francia forrásokra alapozódik. Vaísse professzor ugyanakkor a korabeli francia kül- és belpolitika minden összetevőjét együtt mutatja be. Komplex összefüggéseiben elemzi azokat a tényezőket, amelyek a klasszikus hidegháború és a kelet-nyugati enyhülés kibontakozásának korszaka között - a békés egymás mellett élés átmeneti periódusában - a Nyugat és a Kelet számára egyaránt új alternatívát kínáló francia politikát meghatározták. Ebben a politikában az „Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa” gondolata jelentette azt a lényeges különbséget, amely a IV. és az V. köztársaság Európa-politikája között érzékelhető volt. Ennek ellentmondásos következményeit mutatja, hogy bár az Franciaország számára az európai ügyekben érezhető presztízsnövekedést eredményezett, de De Gaulle Európa egységesítésére vonatkozó elképzelése végeredményben sikertelennek bizonyult, mivel egyik oldalon sem tudta partnereit meggyőzni a status quo megváltoztatásának szükségességéről.

19