Garadnai Zoltán: Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1957-1962)

1. Rész - Franciaország és Kelet-Európa kapcsolatai

a lényegét tekintve az egyszerre volt cél és eszköz. De Gaulle ebbe a kontextusba helyezte, illetve ehhez kapcsolta viszonyát a Szovjetunióhoz és a kelet-közép-európai szatellitákhoz, mivel azok geopolitikai elhelyezkedése kedvező keretet adott számára az NSZK új formák között megvalósuló ún. „körbekerítésére.”29 Az új nagyhatalmi koncert de Gaulle-i elképzelése a nyugati és keleti országok (nagyok és kicsik egyaránt) nemzetközi kapcsolatainak multipoláris rendszerében valósult (volna) meg. De Gaulle számára a fő kérdés soha sem az volt, hogy elhagyja az amerikaiakkal kialakított szövetségi rendszert, hanem az, hogy annak megreformálásával hogyan tudja megerősíteni Franciaország pozícióit. Ennek részeként arra törekedett, hogy az európai ügyek irányításából az amerikaiak vonuljanak ki, és a stratégiai kérdésekben a hangsúly a nagyhatalmi együttműködésre (Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és NSZK között) helyeződjön. Ennek a politikának a sikertelensége, vagyis a NATO reformjára, illetve az integrációs elképzelésekre vonatkozó (Fouchet-terv) De Gaulle-i koncepció végleges visszautasítása után kezdte, a sokoldalú multipoláris egyensúly megteremtésére vonatkozó geopolitikai elképzelése alapján a gyakorlati külpolitikájában is komolyabban venni, újra felfedezni, ki- és felhasználni Franciaország kelet-európai kapcsolatait.

A „détente-entente-cooperation” politika kiterjesztése Kelet-Közép-Eu- rópára, és a németkérdés (keleti határok ügye) rendezésének támogatása az 1940-ben teljesen elvesztett egykori francia kelet-közép-európai pozíciók újbóli visszaszerzését és egyben új pozíciók megszerzését is szolgálták.30 E folyamatban, eltérően az első világháború utáni helyzettől, amikor egyértelműen különbséget tettek a vesztesek és a győztesek között, már minden kelet-közép-európai kisállam egyenlő eséllyel, de a történelmi hagyományok és geopolitikai helyzetükből fakadóan eltérő lehetőségekkel indulhatott, bár arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezeket a kapcsolatokat továbbra is egyértelműen befolyásolták a franciák történelmileg kialakult tapasztalatai.

De Gaulle keleti politikájának változásait a fenti tényezők komplex vizsgálatán keresztül lehet megérteni. Ez érvényes még akkor is, ha számára az orosz/szovjet kapcsolat a hagyományos (19. századra visszanyúló) együttműködés alapján már 1958-tól kulcsfontosságú tényezőnek számított. Bár a szovjet kapcsolat jelentőségének megnövekedése ok-okozati összefüggésben volt a fentebb vázolt tényezőkkel, de az nem csak a nyugati szövet- ségesi rendszerben bekövetkezett francia pozícióvesztés ellensúlyozását szolgálta, hanem a De Gaulle által Európa természetes jövőjének tartott „az Atlanti óceántól az Urálig terjedő” ún. „Nagy-Európa” megteremté29 Szeptycki, 2002. 102-150. o.

30 Uo., 2002. 62-69. o.

28