Felhő Ibolya: Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. Dunántúl (Budapest, 1970)

Bevezetés

BEVEZETÉS Ez a kötet első része annak a munkának, amely a Mária Terézia 1767—1774. évi úrbérrendezése során készült urbáriumok adatainak feldolgozásával Magyarország úrbéres birtokviszonyairól kíván képet adni. Az 1767 és 1774 között végrehajtott úrbérrendezés volt az államhatalom első országos jellegű akciója a jobbágyság és a földesurak viszonyának egységes és részletekbe menő szabályozására. Werbőczy óta ekkor történt meg először a jobbágyok földhöz kapcsolódó jogainak és terheinek áttekintése, rendszerezése. Az úrbérrendezés nemcsak szabályozta a jobbágyi jogokat és terheket, hanem mennyiségileg is számbavette, összeíratta azt a földet, amelynek használata fejében a jobbágyság földesurainak és az államnak adózott. A rendezés célja éppen a parasztoktól követelhető szolgáltatások és adók maximális mennyiségének megállapítása, illetve a jobbágyok hasznaihoz, a föld terjedelméhez való arányosítása, s egyben ennek az állami adózás alá eső jobbágyföldnek a földesurak terjeszkedésétől való megvédése volt. A XVIII. sz. folyamán ugyanis mind a földesurak, mind az állam megnövekedett igényeket támasztott a parasztsággal szemben. A földesurak a majorsági gazdálkodás kiterjesztése, az állam pedig a kormányzati apparátus, főként az állandó hadsereg fenntartásának fokozódó költségei miatt kívánt a korábbinál nagyobb terheket rakni a parasztság vállaira. Mivel az állami adóbevétel nagy része az úrbéres földön élő parasztság adózásából eredt, a kormányzatnak érdekében állott, hogy a földesúri terhek növekedésének gátat vessen. Már az 1728 — 29-i országgyűlésen felvetődött az úrbéri viszonyok országos rendezésének gondolata; majd az 1764—65. évi országgyűlésen tett javaslatot erre vonatkozóan az uralkodó. A rendek azonban több hónapos vita után sem fogadták el a törvénycikket, sőt az ellen is tiltakoztak, hogy a jobbágypanaszok intézését Mária Terézia a helytartótanács bevonásával maga vette kézbe. Időközben a parasztok, akik 1765 tavaszától egyre-másra küldték panaszos kérvényeiket Bécsbe, a királynőhöz, mind határozottabb formában: a földesúri szolgáltatások megtagadásával, földfoglalásokkal, zavargásokkal adták jelét elégedetlenségüknek, főként Vas és Zala megyében. 1766 elején Mária Terézia már szükségesnek látta, hogy a mozgalmak megfékezésére királyi biztost és katonaságot küldjön ki e két megyébe, néhány hónap múlva pedig Somogyba, Baranyába, Tolnába, Veszprémbe és Sopronba is, minthogy oda is kiterjedt már a forrongás. A jobbágypanaszok intézése, az úrbéri pörök felülvizsgálása és a panaszos községek számára urbáriumok kiadása eközben tovább folyt, a királyi rendeletek nyomán egyre inkább egységessé váló eljárás és elvek szerint. Mindez azonban nem bizonyult elegendőnek, s ezért a királynő 1766. december 29-én Vas, Zala, Sopron, Somogy, Tolna és Baranya megyében egységes urbárium bevezetését rendelte el.

1 E rendelet alapján azután a következő években fokozatosan megindították s 1774-ben befejezték a szabályozási munkát az ország többi megyéjében is. Végeredményben 43 megyében kapták kézhez a helységek és a földesurak az egységes urbáriumot, a jobbágyokat és földjeiket egyenként feltüntető úrbéri tabellával együtt. Csupán a kiváltságos jász-kun kerület és a hajdú városok nem estek rendezés alá a szűkebb értelemben vett Magyarországon. (A külön kormányzat alatt álló országrészekben nem ennek a rendezésnek a során szabályozták az úrbéri viszonyokat. Szlavóniában — Verőce, Pozsega és Szerem megyében — már 1755-ben, véres felkelés után megtörtént a rendezés. Horvátország — azaz Körös, Zágráb és Várasd megye — 1780-ban kapott a magyarországival lényegében egyező urbáriumot. A temesi bánságban — vagyis Krassó, Temes és Torontál megyében — szintén 1780-ban szabályozták az úrbéri viszonyokat, de a magyarországitól eltérő urbárium alapján. Erdélyben pedig egyáltalán nem vezettek be egységes urbáriumot, noha a királynő már 1769-ben foglalkozott az erdélyi úrbérrendezés tervével.) 1. Az úrbérrendezés előzményeire, a parasztmozgalmakra, a rendelet kiadásának körülményeire ld. Acsádv Ignác: A magyar jobbágyság története, Bp. 1906, 375 — 387. 1.; Eckhart Ferenc: Mária Terézia és a magyar parasztkérdés. Klebelsberg emlékkönyv, Bp. 1925, 499-512. 1.; Szabó Dezső: Mária Terézia és a parasztok. Klebelsberg emlékkönyv, Bp. 1925. 513 — 514. 1.; Szabó Dezső: A magyarországi úrbérrendezés története Mária Terézia korában. I. köt. Bp. 1933; Ember Győző: Mária Terézia úrbérrendezése és az államtanács. A gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve V. évf. Bp. 1935, 103149. 1.; Szabó István: A magyar parasztság története. Bp. 1940, 54 — 62. 1.; Vörös Károly: Az 1765 — 66-i dunántúli parasztmozgalom és az úrbérrendezés. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711 — 1790. Szerk. Spira György, Bp. 1952. 299-356. 1.; Eckhart Ferenc: A bécsi udvar jobbágypolitikája 1761 — 1790. Századok, 1956. 1-2 sz. 69-125. 1.