Az Országos Magyar Gyűjteményegyetem kiadványai II. ciklus I. füzet (Budapest, 1931)

1. Gróf Klebelsberg Kuno elnöki megnyitó beszéde

mélyzetét is úgy, hogy az időközi fejlődés figyelembevételével a Gyüjteményegyetémnek ma 100 tudományos tisztviselője és 40 tagból álló tudományos segédszemélyzete van, akikhez aránylag csekélyebb számú adminisztratív alkalmazott járul. Az ilyen nagyobb létszámban elhalálozás és nyugdíjbavonulás révén évente rendszeresen fordul elő bizonyos fogyaték és így az egész vonalon rendszeres is az előmenetel, ami lényegesen hozzájárul a személyzet belső megnyugvásához és elégedettségéhez. A második lépés az így létesített tudományos tisztviselői kar keretében a kellő tudományos utánpótlás biztosítására az, hogy a kezdő állásokra való kinevezésnél és a magasabb állásba való előléptetésnél mindenkor a szelekció és ne a protekció érvényesüljön. A szelekció intézményes megszervezése végett a Gyüjteményegyetemi Tanácsot, amint azt az autonómiáról szólva már érintettük, az 1922. évi XIX. t.-c. 3. §-ának 2. pontja jelölési joggal ruházta fel olyan értelemben, hogy a miniszter csak azokat hozhatja az államfőnek kinevezésre javaslatba, illetve alacsonyabb állásoknál csak olyanokat nevezhet ki maga, akiket a Tanács kandidál. Minthogy pedig a Tanácsban annak a szaknak professzorai helyet foglalnak, amely szakhoz a jelölt tartozik, azért e réven az egyetemi tanárok számára lehetővé válik, hogy tudományos hajlamú növendékeiket a Gyűjteményegyetemnél álláshoz juttathassák. És a Gyüjteményegyetemnek ez az autonómiája olyan messzemenő és annyira garantált, hogy abban az esetben, ha olyan neveztetnék ki, aki jelölve nem volt, a Gyüjteményegyetemi Tanács a kinevezés hatálytalanítása céljából panasszal fordulhat a magyar királyi közigazgatási bírósághoz. A megcsonkult kis Magyarország erőihez viszonyítva nagy áldozatot hoz akkor, amikor száz személyből álló tudományos tisztviselői kart tart fenn. Hogy ezek az áldozatok valóban gyümölcsözők legyenek, emberi számítás szerint ki kellett zárni minden olyan lehetőséget, amely méltatlanoknak, kevésbé tehetségeseknek vagy előképzettséggel nem bíróknak a státusba való betolakodására vezethet. Kezdettől fogva tisztában voltunk azzal, hogy az 1922. évi XIX. t.-c. 4. §-a nagyigényű kijelentést tett akkor, amikor a Gyüjteményegyetem alkalmazottainak főcsoportját „tudományos" tisztviselői karnak minősítette. Mert valójában, ha komolyan vesszük e szót: tudományos, akkor ezzel a tisztviselői karral szemben a legszigorúbb, a legmagasabb mértéket kell alkalmazni. Ezzel összhangban mondja ki az imént idézett szakasz, hogy a tudományos tisztviselői kar elméleti minősítése rendszerint a bölcsészeti doktorátus. Minősít továbbá bármely egyetemi doktorátus vagy műegyetemi mérnöki oklevél. Ezek tudvalevően legmagasabb elméleti minősítéseink. De itt nem álltunk meg, hanem, mint a Gyüjteményegyetemnek megválasztott elnöke, a Tanáccsal teljes egyetértésben azt a gyakorlatot követem, hogy a Gyűjteményegyetemnél a tudományos tisztviselőség várományosaként csak olyanokat alkalmazunk, akik valamelyik Collegium Hungaricum kötelékében vagy kézi ösztöndíjjal hosszabb időt töltöttek külföldön, sőt ezen tovább menve, elvként állítottuk fel azt is, hogy a VIII. fizetési osztályban már korábban alkalmazott tudományos tisztviselők újabb előmenetelre csak abban az esetben tarthatnak számot, ha utólag legalább egy évet töltenek szakmájuknak megfelelő tanulmányokban a külföldön. Ennek lehetővé tétele céljából az 1927. évi XIII. törvénycikknek 5. §-a ki is mondja, hogy az Országos Magyar Gyüjteményegyetem tudományos tisztviselőinek legalább 5%-a részére minden évben ösztöndíjat kell biztosítani. Összefoglalva az elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy az intézkedéseknek imént ismertetett rendszerével kettőt feltétlenül biztosítani lehet. Először azt, hogy csak a legmagasabb elméleti minősítéssel