Magyar Nemzeti Levéltár – Az Archivum Regnitől az elektronikus levéltárig (Budapest, 2013)
2. A magyar levéltárak kialakulása - Az írásbeliség kezdetei
2. A magyar levéltárak kialakulása Az írásbeliség kezdetei A magyar állam megszületésének első pillanatától kezdve keletkeztek oklevelek, jogbiztosító iratok, amelyek fennmaradásához anyagi és jogi érdekek fűződtek, a levéltári anyag tehát egyidős a magyar államisággal. A 11-12. században a királyi udvar nem volt helyhez kötött, az ügyek írásbeli intézése csak rendkívül szűk körben terjedt el. A szóbeliség volt a meghatározó a birtokba iktatásnál és a peres eljárásoknál is. Már Szent István király korában megindult a királyi udvar oklevéladása, de csak a legfontosabb egyházi alapításokat (Pannonhalma, Veszprémvölgy, Pécsvárad), a nagy értékű adományokat, a királyi birtokok és népek összeírását foglalták írásba. A korszakban keletkezett és fennmaradt oklevelek száma csekély volt, alig száznál több oklevelet tartanak számon. Ezek többségét is későbbi átiratból ismerjük, és jó néhány kétes hitelű, illetve hamis akad közöttük. A 11. századból származik az első eredetiben ránk maradt királyi oklevél (I. András birtokadománya a tihanyi bencés monostornak, 1055), valamint a legrégibb épségben maradt magyarországi viaszpecsét (Szent László király függőpecsétje, 1090 körül). A 12. század közepétől az udvarban élő klerikusokat összefogó királyi kápolna feladata volt a királyi oklevelek kiállítása. A király mellett tehát a szerzetesrendek és a püspökségek voltak a hazai írásbeliség és a levéltárak bölcsői, hiszen elsőként őrizték meg a jogokat biztosító okleveleket. Első levéltáraink gyökerei tehát a 12-13. század fordulójáig nyúlnak vissza, amikor a tanúkkal, élőszóval való bizonyítás már nem volt elegendő és a pecsét, s rajta keresztül a pecsétes oklevél bizonyító ereje egyre jobban előtérbe került. Az írásbeliség monopóliumát az egyház tartotta a kezében. A királyi oklevelek mellett megjelentek a magánszemélyek által kiadott iratok is. A korszak fontos változása volt, hogy az oklevéladók között megjelentek a legnagyobb tekintéllyel rendelkező egyházi intézmények, testületek, káptalanok és konventek, amelyek hiteles pecsét birtokában közhitelű írásbeli tevékenységet folytattak. Ezek voltak az ún. hiteleshelyek, a magyar írásbeliség jellegzetes intézményei. A hiteleshelyek nemcsak a királyi rendeleteket, a bírák parancsait hajtották végre, hanem - Európában kivételes módon - közjegyzői feladatokat is elláttak. A 13. század közepén működésük általánossá vált, saját pecsétet használtak. A hiteleshelyek egyrészt magánfelek kérésére közhitelű, a bírósági eljárásoknál is bizonyító erejű írásokat állítottak ki, birtokba iktattak, örökösödést, birtokviszonyokat rögzítettek, adásvételi szerződéseket jegyeztek be, másrészt hiteles másolatokat állítottak ki a királyi udvarból érkező parancsokról. Az így keletkezett iratokat gondosan elkülönítve őrizték, szükség esetén előkeresték és felhasználták. Az iratokban való könnyebb eligazodás érdekében központi másolati könyvet, ún. regestrumot is vezettek.
