Magyar Nemzeti Levéltár – Az Archivum Regnitől az elektronikus levéltárig (Budapest, 2013)
5. Elektronikus levéltár - A papír alkonya - a digitális kor hajnala
5. Elektronikus levéltár A papír alkonya - a digitális kor hajnala Vélhetően senkinek sem kell sokáig bizonygatni, hogy napjainkra az írásbeliség digitális technológiái meghatározóvá váltak. Gondoljuk csak végig: saját életünkben hány e-mail és sms jut egyetlen darab papírra, kézzel megírt levelünkre vagy képeslapunkra? Hány interneten elolvasott hírre jut egy kinyomtatott újságcikk? Hány digitálisan készített családi fényképre jut egyetlen kinyomtatott, albumba ragasztott darab? Hasonló a helyzet akkor is, ha a szolgáltatókkal, hivatalokkal kerülünk kapcsolatba. Ma már Ügyfélkapu segítségével intézhetjük ügyes-bajos dolgainkat; kérhetünk elektronikus számlát a villanyról, gázról; utalhatunk bankszámlánkról az interneten; panaszt tehetünk, hatósági eljárást kezdeményezhetünk elektronikusan. Elektronikus dokumentumok már közel négy évtizede keletkeznek a világban, tömeges elterjedésük az ezredfordulón kezdődött meg. Az IBM becslése szerint ma 2,2 millió terabyte adat keletkezik naponta. Eric Schmidt, a Google volt elnöke szerint ennyi adat keletkezett a civilizáció hajnala és 2003 között összesen. Természetesen - a papíron rögzített információkhoz hasonlóan - ebben a hatalmas mennyiségben nagyon sok olyan irat található, amelynek egy nap, egy hét, egy hónap vagy akár évek múlva nem lesz semmilyen jelentősége. Egy részük azonban a hosszú távú megőrzésre érdemes, a jövő számára is információt hordoz. Akár azért mert bizonyító ereje van, akár mert kulturális örökségünk elválaszthatatlan része. Ezek megőrzése a digitális korban is a levéltárak feladata. Megőrzésük során az állományvédelem egyik legnagyobb paradoxonéval szembesülünk. „A digitális információ örökké tart" - jövendölte az Intel-főnök Andy Grove. „Vagy öt évig: ahogy sikerül" - toldotta meg Jeff Rothemberg holland kutató, a digitális állományvédelem szakértője, a Scientific American hasábjain. Sajátos módon a papíroknak több esélyük van a túlélésre, mint az elektronikus iratoknak. A levéltáraknak nemcsak az információrobbanás következményeivel kell szembenézniük, hanem azzal is, hogy a technológiaváltások egyre gyorsuló ütemű ciklusai az elektronikus iratok olvashatóságát és érthetőségét is veszélyeztetik. Ahogy a mágnesszalagok lejátszásakor is nehézségbe ütközött az egykorú technika újraélesztése, egyre kevésbé érhetők el azok az első szövegszerkesztők és levelezőprogramok, amelyeket a közigazgatás használt a nyolcvanas évek második felétől kezdődően. Nem kell a holdutazások és a Doomesday Book nemzetközileg is ismert adatvesztési történetéig elkalandoznunk további példákért, elég, ha Magyarországon maradva a közelmúlt titkosszolgálati mágnes- szalagjainak mentőakciójára gondolunk. Az először menthetetlennek minősített adatok mára úgy tűnik, hogy az állambiztonsági szolgálatok hálózati nyilvántartásainak egyetlen bizonyíthatóan manipuláció nélkül fennmaradt forrását jelentik. De még ha sikerül is elolvasni a jeleket, korántsem biztos, hogy sikerül azokat újra értelmes információvá összeállítani. Az 1993-as évszám a 36-os számrendszerben leírva ennyit tesz: „ljd". Ha nem tudjuk, hogy ezt a két évtizede helytakarékosságból gyakran használt kódolást miként kell feloldani, az adatok jelentését végleg elveszíthetjük. Az Országos Levéltár és a Legfőbb Ügyészség kísérleti projektje arra mutatott rá, hogy az egykorú nyilvántartások pontos dokumentálására is szükség van ahhoz, hogy az adatok újra értelmezhetők legyenek. Az elektronikus iratok igen változatosak, a levéltárosoknak bonyolult szerkezetű adatbázisok, nagy változatosságú fájlformátumok, audiovizuális dokumentumok, website-ok megőrzésére kell felkészülniük. Nyilvánvaló, hogy ez a jövőben a levéltárról való gondolkodást is alapvetően átformálja, új elvárásokat támaszt a képzéssel és a kutatással szemben egyaránt.
