Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai (Budapest, 1957)
Bakács István: A dicalis összeírások
hogy minden, kedvezést és gyűlöletet félretéve kell a dicatornak eljárnia; törekedjék minél nagyobb adó beszedésére, s ha bárki is kér engedményt, meg kell tagadnia. Bethlen Gábor 1621 novemberében Rákóczi Jánosnak, a szepesi kamara tanácsosának, Felső-Magyarország főszámvevőjének előírja, hogy a dicapénz „fölszedésében senki jószágának, se személyének respectusa nem lehet, mivel az országnak közönséges nagy szükségére rendeltetett pénz az". 16 Az összeírás tehát igen gondos és pontos munkát igényelt — a jegyzéket a megyei jegyző készítette el — s elkészülte után azonnal be kellett küldeni a kamarának. A dicator, a megye alispánja — aki az adóösszeg behajtásáért volt felelős — valamint a szolgabírák és a megyei jegyző fizetést kaptak a több hónapra terjedő munkáért, mégpedig a fizetés attól függött, hány részletben szedték be az adót. Egy-egy részlet alkalmával a dicator 50, az alispán 12, a szolgabírák 4—4, a jegyző 2 forintot kapott, 17 ezenfelül a dicator felszámíthatta minden készkiadását. Itt elsősorban a zsoldoskatonák fizetése volt jelentős tétel, minthogy a háborús időkben a dicator kíséret nélkül nem járhatott biztonságosan. De felszámította a dicator élelemre, papírra, gyertyára, futárköltségre, a pénz összegyűjtéséhez, szállításához szükséges zsákra fordított kiadásait is, minthogy azonban ezek a kiadási tételek, amiként a fizetések is, nem függöttek a megye nagyságától, illetőleg a beszedett adóösszegtől, az adóbehajtás költségei százalékszerűen igen eltérők voltak. így például Győr megyében az összeírásban levő elszámolás szerint 1557-ben, ill. 1559-ben az adóbevétel 24, ill. 36%-a volt az adóbehajtási költség. 2. Az összeírások jellege Az Országos Levéltárban őrzött dicalis összeírások megyénként évrendben vannak egybekötve, azonban — mivel egyszer félív (fraktúr), máskor egészív (normál) nagyságú papíron készültek — ha az egy megyére vonatkozó összeírások több kötet terjedelműek, akkor az egész- és félíves összeírásokat külön kötetekbe kötötték, s ilyenkor természetesen az évrend sem volt tartható. Figyelemmel kell lennünk az összeírások adatainak felhasználásánál arra, hogy habár minden megyéről minden egyes összeírás alkalmával külön-külön jegyzék készült, a hódoltság nem egyszer árra kényszerítette a dicatorokat, hogy a szomszédos — számukra hozzáférhető — megyék jobbágyait is összeírják. így a Veszprém megyei portális összeírások a XVI. század második felében tartalmazzák a megyével határos Fejér és Tolna megyei községek adatait is, s ez a helyzet Heves, Pest és Külső-Szolnok megye esetében is. S végül figyelemmel kell lennünk arra, hogy a megyehatár egyáltalában nem volt olyan határozott, kialakult választóvonal, mint a közigazgatás fejlődésének későbbi fokán. Habár az összeírásokra vonatkozó utasítások pontosan előírták, hogy a jegyzékekbe nemcsak az adózó jobbágyokat, hanem az adómentes szabadosokat, zselléreket, elhagyott telkeket is föl kell venni — hiszen már a rovásboton is üres helyet hagytak a néni adózó porták számára — mégis e szempontból sincs meg az összeírások egyöntetűsége. így azok alapján az egész országról egységes átfogó képet egyetlen esztendőből sem rajzolhatunk. A dicatorok az összeírásokat nagyon sokszor igen egyéni felfogásban készítették el s a köztük fennálló különbség igen széles skálájú. Vannak igen részletes, az utasítások szellemének megfelelő összeírások, sőt olyanok is, amelyek még a jobbágyok nevét is feltüntetik, s vannak olyan összeírások, amelyekben a dicator csak az adózó porták számának megállapítására szorítkozik, s még a birtokos vagy birtokosok nevét sem tünteti fel. Ha pedig a községben több nemes birtokolt, többnyire csak annyit tüntetnek fel, hogy a község „különböző
