Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai (Budapest, 1957)

Bakács István: A dicalis összeírások

A DICALIS ÖSSZEÍRÁS OK

1 1. Az összeírások létrejötte A XII—XIV. században a magyar királyok egyik legjelentősebb bevételi forrása a pénzbeváltás volt, vagyis az a jövedelem, amely az évenként kibocsátott új pénz beváltási kényszeréből származott. Az uralkodók minden évben — egyre kevesebb fémértékű — új pénzt verettek, s kötelezték az ország lakosait, hogy régi pénzüket 2 : 1 arányban erre az új pénzre váltsák be, ami a lakosságnak 50%-os veszteséget, a királyi kamarának pedig 100%-os nyereséget jelentett. Ezzel a rendszerrel szakított I. Károly király, amikor behozta az aranyvalutát, az aranyforintot, az állandó pénzt.

2 Ezzel az intézkedéssel azonban egyik legjelentősebb bevételi forrásától esett el, s ezt a ,,kamara haszna" (lucrum camerae) néven ismert állami egyenes adó kivetésével pótolta. Elrendelte, hogy minden kapu után, amelyen szénával vagy terméssel megrakott szekér ki- és bejárhat — tekintet nélkül az ott lakó személyek számára — az adóképesség megállapítása után adót fizessenek, mégpedig 1336-tól 3 garast, 1342től 18 dénárt. Ez adó alól mentesek csak a teljesen szegények, fizetésképtelenek voltak.

3 Ennek az intézkedésnek eredményeképpen össze kellett tehát írni az adófizetés szempontjából számba jöhető kapukat, vagyis mindegyik megyének meg kellett állapítania, hogy területén hány adóköteles kapu van. Az a tény, hogy a rendelkezést követő évekből számos adónyugta maradt reánk, bizonyítja, hogy az adószedéssel kapcsolatban az írásbeliség kezdettől fogva fennállott.

4 Az adószedés eleinte olyképpen történt, hogy az adószedés jogát a királytól bérlő kamaraispánok kiszálltak minden megyébe s ott meghatározott helyen 15 napig tartózkodtak, mialatt mindenki kifizethette adóját. Az adót ekkor még a földesurak szedik be jobbágyaiktól, s ők szolgáltatják be a kamaraispánoknak. A beszolgáltatásnál jelen kellett lennie az esztergomi érsek, a tárnokmester, s valamelyik hiteles hely megbízottjának, sőt a megye alispánjának és egyik szolgabírájának is.

6 A XV. század elejétől kezdve azonban a bérletrendszer megszűntével királyi adószedők szedik be az adót, mégpedig magukban a községekben, a rovások, azaz számjegyekkel vésett fadarabok segítségével. Mivel a jobbágyság nem ismerte az írást, az adószedők a községi bíróval és esküdtekkel végigjárták a falut, s a rovásbot, a négyszögletű fadarab egyik lapjára bevésték az első kapura, házra kivetett forintot, a másik lapra a dénárokat, majd pedig a felrovott jegyek körül vonalat húztak: ez volt az első „rovat", azaz az első kapu. Ezt a műveletet aztán kapuk (házak) szerint tovább folytatták. Ha az összeírok üres telekhez, leégett házhoz, nem adózó, pl. nemesi telekhez értek, a boton üres helyet hagytak.

6 Az így végrehajtott adókivetést rögzítő rovásbotot a bírónak adták át, amint ezt Torna megye 1578. évi összeírásában leírják, amelyben minden községnél feljegyzik, hogy miután a községre kivetett portaszámból a bírónak járó adómentesség alapján egy egész, illetőleg egy félportát levontak, a fennmaradó részről a bírónak „rovást" adtak.

7 Az adó kivetése után megkezdődött az adó beszedése ugyanezeknek a rovásbotoknak segítségével, amikor is 4* 51