Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai (Budapest, 1957)
Kovacsics József: Bevezetés a történeti statisztika forrásainak tanulmányozásába
végvárakra bízza, miután a dézsma ezek rendelkezésére szolgált. A várak megbízható egyéneit bízza meg a kamara a dézsmási tisztség ellátásával. A dézsmás általában írástudó ember volt, amennyiben nem tudott írni, írástudó segédet rendeltek melléje. Maga a dézsmálás úgy zajlott le, hogy a dézsmálás kitűzött időpontjára a bíró összehívatta a falu népét és miután feleskette őket arra, hogy igaz adatokat fognak bemondani, egyenként felvette a dézsmajegyzékben a dézsmaadásra kötelezettek adatait — név, termények és állatok mennyiségét, külön az őszi, külön a tavaszi gabonát, külön az állatokat — és mindjárt meghatározta a kivetett dézsmát. Az egyes falvakban a lakosok névsora a bíróval kezdődik, aki mentességet élvezett, utána a természetbeni dézsmaadásra kötelezettek következnek, majd végül a „keresztyén-, arató-, pásztor- és ostorpénzt" fizető lakosok. A természetbeni dézsmaadók név szerint, utóbbiak legtöbbször csak összesítve. Az adatok bevallása után következett a tényleges dézsmálás a mezőn. A dézsmásnak joga volt arra, hogy a bevallottnál több termést elkobozza (Ila Bálint: A dézsma adminisztrációja, Levéltári Közlemények, Bpest 1940—41. 237. old.). A dézsmálás elvégzése után a dézsmás (decimator) rovásnyelet adott a bírónak. Az írástudás terjedésével fokozatosan áttérnek a kézzel írott elismervényekkel történő elszámolásra. A falvakban készített ideiglenes jegyzékek alapján a fődézsmás a kamara részére végleges jegyzéket készített. A XVII. századtól kezdve már róvatos nyomtatványok felhasználásával végzik a dézsmálást. A XVIII. századtól kezdve pedig egységes nyomtatványok állnak rendelkezésre. A jobbágyösszeírásoknál, sőt később közigazgatási célú felvételeknél sem volt megállapítva eszmei időpont, amely állapotnak megfelelően az adatokat az összeírás során rögzíteni kellett. A jobbágyösszeírások alkalmával egy-egy összeíró biztos a nádori utasítás kézhezvételétől az év meghatározott részében az összeírás befejeztéig folyamatosan végezte a munkáját. A községenként összegyűjtött anyagot megyénként, városonként összesítették, majd ha fellebbezések voltak az egyes rovok kivetései ellen, helyszíni vizsgálatot tartottak és ezek alapján a megye által megtartott ún. „igazító széken" módosították az összeírás adatait. Ezután felküldtek a kamarához, ahol az adatok ellenőrzését végrehajtották. Az ellenőrzés során felmerült kérdésekre a megyéktől választ kértek. Súlyos hibák esetén pótösszeírást rendeltek el. Nem volt ritka eset, hogy az ellenőrző szervek az egész összeírást megbízhatatlannak találták. Ilyenkor az összeírást megismételték. (Így az 1715-ös összeírást 1720-ban, az 1850/51-es számlálást 1857-ben stb.) Sokszor évekig is elhúzódott egy-egy összeírás érdemi ellenőrzése és az ellenőrzés során felmerült politikai és gazdasági kérdések tisztázása. Az urbáriumok adatgyűjtési rendszere, valamint a II. József-féle népszámlálástól kezdve tartott állami összeírások végrehajtása lényegesen különbözik az adóösszeírásoknál szokásos eljárásoktól. Az úrbéri összeírásokat azok kezdeti időszakában az uradalmak ispánjai, számvevői vagy udvarbírói készítették. A kincstári uradalmakon a helyi uradalmi megbízottak részvételével a kamarai számvevőség tisztviselői, vagy bírósági küldöttek végezték az összeírást. Az összeírási munka menetére, az összeírás tartalmára, terjedelmére vonatkozóan egészen a Mária Terézia-féle úrbérrendezésig egységes utasítás nem volt. Ennek megfelelően érthető, hogy az urbáriumok anyaga, ahány urbárium annyiféle. Történeti statisztikai feldolgozásra a kezdeti urbáriumok (XI— XIV. század) nem is igen használhatók. Ilyen szempontból elsősorban az egységes előírás alapján készült XVIII—XIX. századi urbáriumok jönnek számításba.
