Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai (Budapest, 1957)

Thirring Gusztáv: A városok népességének 1848. évi összeírása a soproni „Népszámlálás" és főbb eredményei tükrében

és egyben a modern forgalmi fejlődés első soproni megnyilvánulásaként könyvelhető el —, hogy az 1847-ben megnyílt sopron—bécsújhelyi vasútvonal, mint a Déli Vaspályatársaság Bécs—Trieszt fő vonalának kiágazása, már nagyobb számú vasúti személyzet működését tette 1848-ban szükségessé, mely személyzetnek egy része Sopronban települt meg. Aránylag csekély létszámú volt viszont a postai személyzet; de nincs kizárva, hogy 1848-ban egyes postaalkalmazottakat mint családtagokat írtak össze; ezeknek pontos számát utólag már nem lehet megállapítani. A közúti forgalom lebonyolítását viszonylag elég nagy számú bérkocsis és fuvaros látta el. Az 1848. évi soproni népösszeírás a közszolgálati és sz^badfoglalkozásúakról aránylag nagyon jelentős számot rögzített meg. Ez természetszerű folyománya volt annak, hogy Sopron város már ősidők óta kitűnt a kor általános színvonalához képest magas művelődése által, mint számos iskola és egyéb kulturális intézmény székhelye, egyúttal pedig, mint a vármegyei és városi közigazgatás központja és mint fontos forgalmi és kereskedelmi központ is. A különböző közintézmények érthetően jelentékeny számú tisztviselő és tanerő alkalmazását tették Sopronban szükségessé. így már száz évvel ezelőtt is elég nagy számban laktak a városban a közigazgatás különféle ágaiban alkalmazottak, mint pl. városi alkalmazottak, vármegyei tisztviselők és alkalmazottak, a harmincad-hivatal személyzete, az igazságszolgáltatási személyzet; ezenkívül feltűnően nagy számú ügyvéd (31), továbbá viszonylag sok tanár és tanító, orvos, gyógyszerész és egészségügyi alkalmazott, végül nagyobb számú pap és egyházi alkalmazott stb. számláltatott meg 1848-ban Sopronban, míg a művészi életet a színházi és zenei kultúra művelői képviselték a városban. A nyugdijasok száma 1848ban nem volt Sopronban különösebben nagy. Foglalkozás-statisztikai szempontokból, valamint a lakosság anyagi-vagyoni helyzetének megítélése céljából egyformán tanulságos volna annak a kérdésnek eldöntése is, hogy a város lakosságának mekkora része élt — egyéb foglalkozás híján — vagyonából, mégpedig vagy ingatlan vagyonából, vagy pedig tőkepénzéből és egyéb ingó vagyonából. Idetartoznának tehát azok is, akiknek életfenntartását ház birtokuk biztosította. Az 1848. évi összeírás anyaga ennek a kérdésnek a vizsgálatát, sajnos, nem teszi lehetővé, mert az összeírok e kérdésnek elbírálásánál nem azonos módon, hanem eltérően jártak el. A Belvárosban, ahol tudvalevőleg a legnagyobb számmal voltak képviselve a vagyonukból élők, alig szerepelnek háztulajdonosok vagy tőkéjükből élők. Ellenben a harmadik fertályban, amelyben legnagyobb számmal élt a szegényebb, de mégis saját kis házával rendelkező föld- és szőlőművelő népesség, az összeírok ezeket elég sok esetben házbirtokosok gyanánt mutatták ki, míg a város egyéb külső részeiben a teljesen hasonló viszonyok között élő néprétegek a kisbirtokosok, föld- és szőlőművelők kategóriájába osztattak be; úgyhogy az idevonatkozó adatnak különösebb jelentőséget nem tulajdoníthatunk, mert az ebbe a kategóriába besorolt családfőknek legnagyobb része az említett okokból, a foglalkozási rovat téves értelmezése következtében került ide és helyesen az őstermelők közé lett volna beosztandó. Hasonló volt a helyzet a magánzókra vonatkozólag is. A népösszeírás csupán kisebb számban sorol fel olyan házi alkalmazottakat, komornyikokat, inasokat, szakácsokat stb. is, akiknek saját külön lakásuk volt. Ezzel szemben azoknak a házi cselédeknek a száma, akik munkaadójuk lakásában éltek, igen jelentékeny lehetett, de ez az összeírás anyagából a fentebb említett okból pontosan nem állapítható már meg. Igen nagy számmal találunk azután az összeírottak között napszámos-családokat. Minthogy ugyanakkor a földműves-napszámosok háztartásainak a száma is elég magas volt, kétségtelen tényként állapítható meg, hogy a legszerényebb sorsú néprétegek