Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai (Budapest, 1957)

Dávid Zoltán: Az 1715—20. évi összeírás

mint amennyi összes lakossága eredetileg lett volna. Ez nyilvánvalóan teljesen valószínűtlen. Cáfolására elegendő az adatok összevetése — kiigazításához azonban az 1720 és 1787 között bevándoroltak számának megközelítően pontos meghatározására van szükség. Ez talán még a természetes szaporulat kiszámításánál is nehezebb feladat. A beköltözöttek számáról csupán egy-két becslésünk akad, a kivándoroltakról még ennyit sem tudunk. Pontos eredmények közlésére csak a XVIII. századi népesedéstörténet bonyolult folyamatának részletes feltárása után vállalkozhatunk, addig meg kell elégednünk az eddigi állítások ellenőrzésével s az ország népeinek történetéből adódó tanulságok levonásával. A külföldről bevándoroltak számának és nemzetiségük szerinti megoszlásának meghatározására mindmáig egyedül Kovács Alajos tett kísérletet

70 annak igazolására, hogy a népesség 1720 és 1787 között tapasztalható hatalmas megnövekedését e bevándorlások okozták. Adatait részletesen meg kell vizsgálnunk, mert számításait azóta sem ellenőrizte senki, azok felhasználásával viszont gyakran találkozunk. A beköltözések pontos számának megállapítására nem végzett önálló kutatásokat s nem gyűjtötte össze az irodalomban itt-ott szétszórtan található adatokat sem. Bizonyítási módszere roppant egyszerű: az óriási bevándorlások kimutatására Acsády jónak hitt adatainak s az 1787-es eredményeknek különbözetét tárja elénk. így a Temesközbe irányuló nagyarányú bevándorlások bizonyítására elegendőnek tartja az Acsády által közölt 30 000-es számadat s az 1787-es népszámlálás 774 000 lakosról szóló közlésének összehasonlításából eredő hatalmas különbség tényét s nem merül fel benne a gyanú, hogy ennek magyarázata Acsády adatainak tévessége is lehet. Hasonló következtetéssel állapítja meg a szlovák beköltözők számát is. Mivel az ország északi, szlovák lakta megyéinek Acsády által kiszámított lakosságszáma 1720 és 1787 között az Alföldre irányuló jelentős leköltözések ellenére sem csökken (sőt inkább tetemesen megnövekszik), feltételezi, hogy a távozók helyét Cseh-Morvaés Lengyelországból bevándorlók foglalták el. A bevándorló lengyelek, morvák és csehek számát később külön meghatározza, nyilvánvaló tehát, hogy az említett országokból kifejezetten szlovákok betelepedésére gondol, ami már csak azért sem lehetséges, mert a felsorolt országokban szlovákok nem is éltek. Ezután önkényesen 300 000-ben állapítja meg az Alföldre leköltözött szlovákok és rutének számát s „minthogy" ezek helyét foglalták volna el a külföldről érkezők, a bevándorló szlovákok számát is ugyanennyire becsüli. A bevándorlások nagyságának igazolására közölt táblázata nem nyújt felvilágosítást arról, hogy a lélekszámadatok milyen időpontra vonatkoznak, pedig ez fontos volna, mert mint kiderül, adatait nem a tételének bizonyításához szükséges 1787. évből, hanem 1910-ből közli. Nem állapítja meg azt sem, hogy a bevándorlók közül mennyi volt 1720 előtti, ill. 1787 utáni jövevény, holott nyilvánvaló, hogy ezek nem játszhattak közre a népességszám 1720 és 1787 közötti hatalmas megnövekedésében. A táblázat adataiból tehát először is vissza kell következtetnünk az 1787-es állapotokra. Ha tekintetbe vesszük, hogy az össznépesség 1787 és 1910 között több mint kétszeresére növekedett, a Kovács-féle 1910-es adatok fele fog a beköltözöttek 1787-es létszámának megfelelni. Az így nyert adattal kiegészített táblázatot (a közölt adatoknak megfelelően átfogalmazott fejlécekkel) lásd a 170. oldalon. A következő feladat annak megállapítása, mennyi a „XVIII. század óta" beköltözőkből az 1720—1787 közötti betelepülő. Kiesnek mindenekelőtt a szerbek csaknem teljes egészükben, s a horvátok, bunyevácok, sokácok nagy része is, akik 1720 előtt már túlnyomórészt az ország területén éltek. A németek 1910-es lélekszámában