Gáspár Ferenc: A munkásság az üzemekért, a termelésért, 1944-1945 (Budapest, 1970)

I. A Magyar gyáripar pusztulása munkások erőfeszítései az üzemek megmentéséért

A bénítási anyagot a német haderő hatalmas (10 tonnás) tehergépkocsijaival e hó 13—14 és 15-én elszállították (Szlovákia) onnan Brockauba viszik (Breslau mellett). Kértük, hogy aláírásukkal ismerjék el a pontos jegyzékbe foglalt gépegységek és alkatrészek átvételét, ezt azonban megtagadták, Brockauban a 101-es magyar anyaggyűjtő kirendeltség veszi át az anyagot. Hogy további sorsa ennek mi lesz, azt előre még csak sejteni sem lehet. Némileg megnyugtató körülménynek jelenthetem, hogy Kiss Pál főfelügyelő családjával együtt vállalkozott arra, hogy egy fedett vagonban az egyik szállítmánnyal, melyen az élelemtári dolgokon (ponyvák, üres zsákok stb.) kívül motorok és gépek is vannak — kimegy Brockauba és ott próbálja megmenteni ezt a mérhetetlen értékű rakományt. A bányák bénítása abból állt, hogy az összes motorokat le kellett szerelnünk és beszállítanunk Salgótarjánba, ahonnan az előbb említett vonattal szerdán Németországba megy. A legtöbb üzemnél azonban bevittük a bányába, magasabb szinteken levő vágatokba és előtte 10—20 m hosszban lerobbantottuk azokat. Emiatt — bár parancs és szóbeli utasításra cselekedtünk — Villányi Miklóst a németek le akarták tartóztatni és főbelőni. Sok helyütt, úm. Kazár, Kistelek, Ságújfalu stb., még ma sincs rendelkezés, hogy mi történjók a motorokkal. A bizottság német tagjai a berobbantást rendelték el, míg a magyar rósz (Szabó alezredes és Hamvas százados) ezt megtiltotta azzal, hogy a gépek el lesznek szállítva. Hogy ez az elszállítás nem fog megtörténni, arról biztos vagyok. A bányák víztelenítésére szivattyúegységet szabad üzemben tartani. Ehhez 1 — 1 bányamester vagy főaknász, 5—6 fenntartó munkás maradhat vissza. A többi munkás 17—50 éves korig katonának köteles bevonulni. Ennek a kötelezettségnek igen sokan nem tesznek eleget, elbujdosnak az erdőben. Még mérnökök is akadnak (Blankenberg Pál, Sándor János), akik napok óta sehol sem találhatók, s kiknek tartózkodási helyét szüleik sem akarják elárulni. Pedig a katonakötelesek soraiból csak itt a környékbeli falvakban már 64 embert akaszottak fel, mint bujdosó szökevényt. A tisztviselők közül már igen sokan régen eltávoztak (Kárpáti Dezső, dr. Martinyi, dr. Scháffer, Császár Pál, vitéz Adorján, vitéz Miskey, Sey Tamás, dr. Fischer Károly, Palla Zoltán, Wildner Ödön, Szerdahelyi László, Niederland Gyula, Bogár János, Korompay Viktor, Fényes Gyula), míg mások elbújtak valami pincébe vagy óvóhelyre, és ott élik föld alatti életüket. Egész katakombaszerű élet folyik ott, különösen a kaszinó alatti száraz óvóhelyeken, ahol az egyes családok kis fülkékben húzzák meg magukat éjjel-nappal. Kis gyermekeket látni e helyeken, kik úgy néznek ki, mint valami szánalmas pincevirágok. Érthetetlen és indokolat-