Lakos János: Magyar Országos Levéltár (Budapest, 1996)

A LEVÉLTÁRI ANYAG ISMERTETÉSE

A családi levéltári anyagok és a gyűjtemények mai rendje az 1950-es évek végén alakult ki. Az új nyilvántartási rendszerben a családi levéltárak a „P" szekcióba kerültek, ezen belül a családi levéltárakat, személyi hagyatékokat és az egyesületek, a testületek, az intézmények anyagát az egységek nevének abc rendjében, egységenként növekvő sorszámmal látták el. Az 1526 előtti oklevelek a „Q" szekció, az 1526 Utáni Gyűjtemény, amelyben többek között a múzeumban, illetve később az Országos Levéltárban kialakított mesterséges gyűjtemények és a megmaradt múzeumi Törzsanyag volt található, az „R" szekció megjelölést kapta. Az osztály őrizetébe sorolt további 4 szekció szintén gyűjtemény: az „S" és a „T" szekció, azaz a Térkép- és a Tervtár elnevezése egyértelműen iratfajta szerinti csoportosítást takar, az „U" szekció, azaz a Fényképtár azoknak a fényképmásolatoknak a gyűjteménye, amelyek eredeti irata nem az Országos Levéltárban található. A „V" szekció, azaz a Pecsétgyűjtemény, pecsétmásolatok, pecsétnyomók, pecsétlenyomatok és kis mennyiségben eredeti pecsétek őrzőhelye. A Magyar Országos Levéltár középkori gyűjteményei A középkori magyar állam irányítása a királyi udvarban folyt, és annak hivatali írásbeliségét a királyi kancellária végezte. Mint másutt is, a kancellária munkája szakaszokra bontható. A szabályos indítása egy-egy ügynek a kérvény volt. A Római Birodalomtól örökölt szokás, miszerint a felek írásban nyújtják be kérvényeiket, először a pápai kancelláriában honosodott meg olyannyira, hogy a 12. és 13. század fordulóján már kijegecesedett formuláskönyvek álltak a felek rendelkezésére, miként kell megíratni a kérvényt. Magyarországon is ekkorra tehető az írásbeli kérvényezés bevezetésének első kísérlete, amely szorosan kapcsolódott III. Béla király reformjához. Unokája, PV. Béla már kötelezően előírta az írásbeli kérvényezést, aminek hatalmas felzúdulás lett a következménye, és így arról az 1267-i aranypecsétes oklevelében kénytelen volt lemondani. Csak a 15. század hozta meg az írásbeli kérvényezés diadalát, amiről már az eredetiben fennmaradt kérvények tanúskodnak. A kérvényt többnyire a főkancellár vagy a királyi tanács más tagja terjesztette az uralkodó elé, és a döntés tőlük közvetlenül, illetve a 15. század utolsó harmadában megjelenő kancelláriai tisztviselők, a titkárok révén a kancelláriába került, ahol a jegyzők „gyors és értelmes tolla" nyomán létrejött a fél kérését teljesítő oklevél fogalmazványa. Ezt szépírásukkal az írnokok öltöztették mindenki által olvasható formába. Az így elkészült eredeti oklevél szövege bekerült a királyi könyvekbe, ahol sorszámot kapott, hogy az eredeti eltűnése esetén, újra ki lehessen adni hiteles formában. A kancellária működése során keletkezett iratanyag képezhette a középkori magyar állam központi levéltárát, amely a mohácsi csata (1526) után szétszóródott és elveszett. Az elveszett középkori királyi vagy helyesebben szólva udvari levéltár mellett a hivatali írásbeliségnek más jelentős színterei is voltak szerte az