Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban, I. kötet (Budapest, 1927)

Harmadik fejezet A magyar ügy és a nagyvilág

fedeztek fel bennünk. Ez kezdett minket a polgárjogok felé vezetni a nemzetek együttesében. Ez pótolta azt, ami hiányzott: A régi kultúra hírét. Kezdték érezni, hogy az orosz csizmák önálló, életképes nemzeti egyéniséget pusztítanak ki az élők sorából. Erkölcsi alapot adott ez most már a felháborodásnak. A komoly megfontolásra pedig okot adott az, hogy az orosz előretöréssel most már az angol érdek is veszélyben látszott. Az orosz-angol riválitás nem volt űjkeletü dolog; az utolsó évtizedekben sokszor fordult az már élére. Különösen keleti uralmát féltette érzékenyen az angol. A mult esztendőben pedig az orosz újra erősen feszegette a szultán birodalmának kérgét; megszállotta az oláh tartományokat. Most tavasszal meg kemény diplomáciai küzdelem folyt Konstantinápolyban, ahol, szokott minta szerint, a cárnak egy hadsegédje jelent meg és olyan szerződést igyekezett kicsikarni a Portától, amely új hatalmat adott volna a cárnak a török keresztény alattvalói fölött. A konstantinápolyi angol követ minden jelentése Londonba segélykérés, vészkiáltás volt. Mi a szándéka most meg Ausztriával az orosznak? Európa bástyáját is vezetése alá akarja keríteni? Palmerston indulata Ausztria ellen az orosz barátság miatt egyre növekedett. Már Oláhország megszállásában is azt sejtette előre is, hogy Erdélybe akar jutni az orosz és hitében megerősödött, amikor orosz csapatok valóban megsegítették a megszorult erdélyi osztrák sereget, Valószínű ez is oka volt annak, hogy Palmerston jóakaratúan szóba állott Pulszkyval már kora tavasszal. Mint az angol, úgy a francia is igen ügyelt Oroszország szándékaira Törökországgal szemben. A francia diplomácia az utolsó évtizedben egyáltalán nagy erőfeszítéseket tett, hogy régi nagy szerepét a keleten felújíthassa és pár esztendeje közel állott ahhoz, hogy ezért épen Angliával háborúba keveredjék. Palmerston azonban, mikor két évvel ezelőtt külügyminiszter lett, koncepciójának megfelelően mindenekelőtt Franciaországot akarta szövetségesévé tenni. A királyság alatt nehezen ment ez; ezért kedvezett Palmerston a köztársaságnak, majd később Napóleonnak is. Valami zavartalan nem volt a barátság, de Konstantinápolyban állandóvá vált az angol-francia együttműködés az orosz célokkal szemben. Napoleon és Drouyn de l'Huis, a mostani külügyminiszter voltak azok, kik pár év múlva a krími háborút megindították és