Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban, I. kötet (Budapest, 1927)
Második fejezet A viddini levél
kudarcát jelentették a közelmúlt események; keserű volt az emléke & végső pillanatokban is fellángolt édes reményeknek. 'Görgeinek, a rideg katonának, úgy látszott most, igaza volt, amikor Őt félretolta. De az önmagában való csalódást növeltemégaz a gondolat, hogy életének egy nagy próbáját nem tudta megállani. Vádolták őt hangosan Viddinben is, amiért sietve menekült hazulról, de sívárabb volt ennél az, hogy saját maga is érezte ezt a vádat. Most és később is, egész életében, észrevehetően érzékeny pontja maradt ez Kossuthnak. Nem tudja említeni menekülését anélkül, hogy önkéntelenül is ne magyarázgatná annak okait, néha egészen ellentétes módon. Mert a halál problémáját az aradi izgalmak akkor elmoshatták, de utólag éreznie kellett, hogy megtagadta abban azt, akinek lenni mindig vágyott. Igaz, hogy az emberöltőnek, melyben ő felnőtt, divatja volt halál emlegetése az eszmékért való küzdelemben. De Kossuth előtt mégsem volt soha az ilyesmi csupán üres frázis. Romantikus küzdelemben állónak érezte magát az •elmúlás gondolatával, a magasabb eszmék palástjában. Örökkévalók az eszmék és általuk örökkévalónak érzi önmagát is. Kora ifjúságától figyelhetjük benne önmagának ezt a végtelenségre vetítését. Amikor szereti magát parányinak és gyöngének elgondolni, kinek „megszámlálvák már maroknyi napjai", ki „mindinkább érzi sírja felé hanyatlását", akkor voltaképen az emberiség örök tragédiája, a végesség gondolata fölött akar úr lenni. „Meggyőződésében kíván élni és meghalni," — mondja ifjabbkori szónoklataiban. — „Történjen velem akármi is, míg csak •élek, utolsó erőmmel is harcolni meg nem szünök." — „Örömmel adnám szivvéremet, örömmel áldoznám fel maroknyi napjaimat, ha honunk fiait a honszeretet hagy gondolatában parányi magam feláldozásával segíthetném," — mondja, amikor a politikai életben jelentősebb szerephez kezd jutni. Es verset is idéz beszéde végén: „Bőségben és dicsőségben, Ínségben és vérpadon, véghörgésünk, könyörgésünk ez legyen: Éljen a Hon." 1 Hitt önmagában, amikor ezeket mondta. Ö maga érezte volna magát a legszerencsétlenebbnek, ha felfedezi, hogy frázisaiban nem szabad hinnie. Múló cinizmus volt talán benne, de meggyőződéseinek mélyen fekvő magva mégis csak az a tudat volt, hogy döntő pillanatokban felveszi a versenyt a halállal is. 1 Kossuth L. Beszédei. 1832 és 1840-ből. Hajnal István: Kossuth-emigráció. I. 4
