Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban, I. kötet (Budapest, 1927)
Második fejezet A viddini levél
Vádolta a magyar sereg vezéreit, öreges makacssággal Dembinskit r tehetetlenséggel Mészárost, hóbortos indülatossággal Perczeit, könnyelműséggel Bemet. Elég dolga akadt a háború alatt azzal, hogy a vezérek civakodásai között bármiképen is békét teremtsen. De vádolta a tisztikart is, önző zsarnoksággal a táborban, gyáva számítással a harcmezőn, sétatéri kardcsörtetéssel odahaza. A legénységet, melyet a veszély érzete már hónapokkal előbb demoralizált. Mint ahogy másoknak, például Szemerének is az volt az érzése a bukás napjaiban, hogy a harc nem mutatott nagynak senkit, sem tömeget r sem egyeseket. Mészáros szerint a nép felségesen viselkedett, de nagy embereket ő sem látott a harcban, hanem „csak körülményeket, törpe bátortalan egyéniségeket s egy buta kormányt". 1 De Kossuth kényszerült magányában nem állhatott meg ezeknél a sivár gondolatoknál sem. Örök-remény irataiban egész hosszú pályáján hiába keresünk szavakat, amelyek mély önvádról tanúskodhatnának. Pedig érzi magában és gyakran említi is az emberi gyarlóságot. Még a siker mámorának is az a titka, hogy lehetetlent érzünk valóra válni i gyarló ember megdicsőülését. Véres balsikerben annál inkább ott kell lennie, minden védekező mozdulatunk mögött is, a gyöngeségek tudatának, az önvádnak. Mély titok fedi azokat a pillanatokat, amelyekben Kossuth tán önmaga fölött is kétségbeesett. Talán vigasztalta és enyhítette azokat a munkának és lelkesedésnek emléke, mely életét eltöltötte és a költői kép is, mit magáról alkotni tudott. Ritka jelensége is a történelemnek a bűnbánó politikus. De mindenesetre megfordult benne a véres történtekért való felelősségnek gondolata. Hiszen alig van irata a következő évekből, melyben • ne érezné szükségét legalább röviden bizonyítgatni azt, hogy a magyar harc nemcsak jogos volt, hanem észszerű is, az erőknek helyes számításával és nem könnyelmű kockázattal kezdett játék. „Jól számítson," — írja másfél év múlva összeesküvő társának, Mazzininak, amikor már merészel önmaga előtt is nyíltan e kérdéshez nyúlni, — „mert elbukni és kényszerülve lenni bevallani, hogy rosszul számítottam, sanguinikusan értékeltem erőimet, ez rettenettes dolog. Az emberiség megátkozza, meg az utókor is, lelkiismerete a kétségbeesésig megy 1 Szemere i. m. Napló 1849 szeptember 23. — Mészáros kéz. napló 1850 június 19. N. M. Kézir.
