Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban, I. kötet (Budapest, 1927)

Második fejezet A viddini levél

II. A VIDDINI LEVÉL. A török őrség parancsnoka néhány tiszt kíséretében előlovagolt és elkérte Kossuthtól kardját. — „Tudom, ki vagy. Ellened fordult a szerencse. A padisah védelme alatt nyugalmas pihenőd lesz. Allah nevében üdvözöllek." Kossuth néhány szót szólt, de a parancsnok nem akart most tárgyalásokba bocsátkozni. „A nap már lenyugodott, este van. Feküdj le, nemes vendég, majd ha a nap fölkél, beszüljünk sorsodról." . A határállomás ugyanis pár órára volt innen, Turn-Severin városában. Itt csak szabadban táborozó Őrök voltak, rongyos oláh faluval a közelben. Gyepen, szabad nyári ég alatt készítettek nyugvóhelyet Kossuthnak; kicsiny utazótáskája volt párnája. Könnytől fátyolozott szemekkel nézte a csillagok sugárzását, hallgatta a „nem magyar Duna" zúgását. A könnyeken át aranyvonalakba folytak össze a csillagok sugarai és Kossuth elkínzott valóján néha átfutott már egy szebb jövőnek bágyadt reménye. Hajnalodott, mire rövid, de üdítő álomra le tudta hunyni szemét. Másnap reggel minden fájdalma mellett is némi önmegadó megnyugvással kocsizott török huszárok fedezete alatt Turn-Severin felé. A Vaskapu sziklaútja azonban, mint mindenkinek, ki ekkor erre menekült, valószínűleg neki is eszébe juttatta a legnagyobb magyarnak, politikai ellenfelének, egykor kőhegyeket repesztő, most élő-halott alakját. Emlékeztethette arra, hogy az őrültségig menő tragédia az, amit most háta mögött hagy. A folyam robogó zúgása, a sziklákon szétszóródó habok párája volt kísérete ez emlékezésnek. Severinben a vesztegzár-intézet körül falombos sátrakban még mindig ott tanyáztak mindazok, kik már előbb jöttek át a határon; köztük Dembinski, Mészáros, Perczel is. Hiába kísérelték meg