Horváth József: Erdély és Kárpátalja papírmalmaiban készített merített papírok, vízjeleinek gyűjteménye 16-19. század, 1545-1868. I. kötet (Budapest, 2017)
Előszó
3 Előszó Ahogy a népdal, a népzene, néptánc csiszolt tökéletessége az elmúlt századok során kialakult, úgy alakult ki és vált az egy vonallal létrehozott vízjel is, az egész emberiség, illetve egy- egy nemzet műveltségének részévé. A vízjel rajzok, valami hihetetlen egyszerűséget mutatnak, miközben rávilágítanak és szólnak egy nemzet, vagy nép sorsának alakulására is. A vízjelek, kb.1 mm átmérőjű, - sokszor egy szál - drótból végtelen alázattal és alkalmazkodással készültek. Az élet legkülönbözőbb dolgait úgy kellett megjeleníteni, hogy azok minden ember számára érthetők legyenek. A vízjelek, gyakorlatilag a 19.. század közepéig rejtve maradt szellemi alkotások voltak. Készítőik, egyszerű emberek soraiból kerültek ki, akik egy nemzet, egy nép sorsát csak két kezük munkájával, kézügyességükkel, tudásukkal tudták befolyásolni. Mai szemmel és ésszel a népművészet egyik értékes ágának tekinthetjük, ami a paraszti munka mellett kézügyességet, nyelvek tudását, vallási és történelmi ismereteket, a papírkészítés, rézművesség, kereskedelem ismeretét is igényelte. Azok , akik a papírkészítésével foglalkoztak sokoldalúan képzett kézművesek rétegéhez tartoztak. A mai átlag embernél jóval műveltebbek, képzettebbek, nyelveket beszélők voltak. Nem véletlen, hogy céh-rendszerük sem volt, mert magukat, munkájukat, termékeik jóságát, megbízhatóságát, a céhek fölöttinek érezték és tartották. Természetesen a papírmalmok elhelyezkedése, kevés számuk is akadályozta őket a céhrendszerű együttműködésben. Ahogy a korábbiakban említettem, a vízjelek a 19. század közepéig rejtve maradtak. Egy magyar főúr báró Kemény József tudatosan foglalkozott a vízjelek gyűjtésével. Lehet, hogy a világon 1845-ben elsőként gyűjtötte a történelmi Magyarország, - beleértve Erdélyt is - vízjeleit. Gyűjteményét a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Kb. hatvan évvel később Ch.M.Briquet 1. Svájcban jelentette meg az első vízjelalbumot. Négykötetes művében Európa számos országának, 16 000 vízjelét mutatta be. Ezek között néhány magyarországi papírmalom vízjele is megtalálható. Kemény példáját néhány lelkes gyűjtő követte, akik szintén a Nemzeti Múzeumnak ajándékozták gyűjteményeiket. Sajnos ezek sem váltak közkincsé, sőt az Erdélyben lévők a feledés homályába merültek, Ez a második kiadás. Könyvem első megjelenése után folytatott kutatásaim eredményeit tartalmazzák. Ismertetésükkel szeretném kiegészíteni, jobbá, teljesebbé tenni Erdély papírmalmairól szóló ismereteket,és kijavítani azokat a hibákat, amelyek a könyv lektorálása után is megmaradtak. Ebben a kötetben kiegészítésként szereplő adatok jelentős része, az általam korábban nem ismert dr. Pál Antal Sándor úr által 2003-ban megjelentetett „A Székelyföld és városai” című könyvéből származnak. A székelyföldi papírmalmokról szerzett, korábbi ismereteimet, ezen könyv bőséges irodalmi adataival próbáltam minél teljesebbé tenni. Adatainak közléséért köszönettel tartozom a Szerzőnek. Az irodalmi rész mellett a hozzájuk tartozó irodalmi hivatkozásokat - az I. kötetben megadott irodalmi hivatkozások után- folyamatos sorszámozással láttam el. Az újabban ismerté vált vízjelek sorszámozása és a levelekre vonatkozó adatok közlése is a vízjeleket bemutató ábrákon látható. A vízjelek sorszámozása minden esetben folyamatos igazodik a III./III. és a III./ IV. kötetben bemutatott papírmalmok sorszámozásához. A malmok történetének átírása Csíkszentmárton és Csíkszentkirály esetében részletes, míg a többi malom esetében csak rövidebb, más szerzők által leirt ismeretek közlésekre is támaszkodik. Gyűjteményem 1545-1860 évek között 27 Erdélyben és 3 Kárpátalján működő papírmalom vízjeleinek nagy részét tartalmazza. 2017. január dr. Horváth József
