Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A Badeni egyezmény jelentősége
olyan magyar provenienciájú állagot engedtek át, amelynek nagyobb hányada a történelmi Magyarország elcsatolt területeit érintette. Az már más lapra tartozik, hogy ezek nagy részét később 1960-ban Jugoszláviának adták át.1“ A magyar fél viszont a Bécsben maradó nagy levéltári egységek információs értékének megőrzése végett az egyezményben biztosított átvételi lehetőség ellenére lemondott a Haus-, Hof- und Staatsarchiv olyan magyar szellemi tulajdonnak számító egyes iratairól, mint a budai pasák korabeli magyar tisztségviselőkkel folytatott magyar nyelvű levelezése a Turcica-ban vagy más magyar provenienciájú levéltártöredékekről a Hungarica-ban. Ebből a megfontolásból Magyar- ország csak rendkívül szerény mértékben élt az egyezmény XIV. cikkelye által nyújtott lehetőséggel, hogy a közös minisztériumok regisztratúráiból húsz évre, 1888-ig visszamenőleg a közigazgatás folyamatosságának biztosítására hivatkozva mint az ügyvitelhez nélkülözhetetlen előiratokat kiemeljék és Budapestre vigyék a teljes magyar vonatkozású iratanyagot. Az Ausztriával szemben támasztott magyar közigazgatási iratkiszolgáltatási igény jórészt a közös minisztériumokból a magyar államigazgatásba átkerült tisztviselők szolgálati és minősítési táblázatait tartalmazó személyi anyagok átvételében merült ki.168 169 170 A magyar szakminisztériumok egyébként már 1919-ben a Nemzetközi Felszámoló Bizottság a közös minisztériumok regisztratúráinak és levéltári anyagának felosztását kimondó határozatára reagálva kinyilvánították, hogy szükségtelen a bécsi minisztériumokból a magyar közigazgatás zavartalan vitelének indokával nagytömegű előiratot igényelni.17(1 Az egyezmény legnagyobb hatású eredményének kétségkívül a közös szellemi tulajdon elvének alkalmazása bizonyult. A kölcsönösen előnyös kompromisszum értelmében Ausztria lemondott a kizárólagos tulajdonosi jogról a Magyarországot érintő állagok esetében, az utóbbi pedig nem érvényesítette társtulajdonosi jogigényét. A választott formula a levéltári gyakorlatban azonban mindkét fél számára biztosította azokat a jogosítványokat, amelyek az eredetileg igényelt jogállapotból fakadtak. Ausztria megkapta a közös levéltári anyag saját területen való megtartásának, kezelésének és igazgatásának jogát, Magyarország viszont reális befolyást nyert a levéltári kutatás feltételeinek meghatározására és a levéltári delegáció intézményének állandósítása révén a levéltári anyag információs értékét alakító olyan levéltárbeli munkálatokra, mint a rendezés és selejtezés. A közös szellemi tulajdont képező állagokban ugyanis ún. „alapátrendező” munkát és selejtezést csak a magyar levéltári delegációval egyetértésben lehetett végrehajtani. A kutathatósági időhatár módosítása is csak a két szerződő fél egyetértésével történhetett. Az osztrák levéltárosok és magyar delegátusok azonos jogokkal rendelkeztek a közös állagokhoz való hozzáférhetőség és használat terén, s azonos előírások vonatkoztak az osztrák és magyar kutatókra is. A két világháború közötti időszakban, amikor az egész közép-kelet-európai térségben a külföldiek levéltárhasználatát a kutatáshoz való hozzájárulás megtagadása, a korlátozásokkal való visszaélés és az előzetes iratcenzúrázás nehe168 HAUPTMAN 1961. 62-96. 169 A közös külügyminisztériumból Magyarországnak átadott személyi iratokról pontos tájékoztatás STROPP 1977. 433-450. 170 A húsz évre visszamenő közigazgatási iratkiszolgáltatásról való magyar lemondás racionális indokát a Pénzügyminisztérium fogalmazta meg a legvilágosabban: „Ami pedig a volt közös minisztériumok irattáraiban elfekvő és az 1867. év óta folytatott iratváltásokra és közlésekre vonatkozó aktaanyagot illeti, megjegyzem, hogy nem valószínű, hogy az aktaanyagban olyan magyar vonatkozású pénzügyi Ugydarab legyen, melyre vonatkozólag a saját irattárainkban is a levelezésnek részint eredetiben, részint az átiratok másolatában elegendő nyoma ne lenne." MOL K 70 A/8-1919-VI-30326 (33280/1919) LXIII
