Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A vállalható kompromisszum – A közös szellemi tulajdon
szerződésből levezetett egyoldalú vagyonjogi álláspontját. így Ausztria nem tekintheti kizárólagos tulajdonának a korona, az udvar, az uralkodóház és az Osztrák-Magyar Monarchia osztrák államterületen található gyűjteményeinek és vagyonának egészét, Magyarország pedig e vagyontömegre nem érvényesítheti minden területen 50 %-os részarányban vagy akárcsak a dualizmus idején meghatározott közös költségvetési hozzájárulás, a kvóta mértékében résztulajdonosi jogigényét. A tárgyalások első fordulójában tapasztalt merev vagyonjogi szembenállás meghaladására a Bécsi Magyar Felszámoló Hivatal helyettes vezetője, az egykori közös pénzügyminisztériumi osztályfőnök, Collas Károly dolgozott ki kompromisszumos javaslatot, amelyet a magyar pénzügyminiszternek terjesztett elő elfogadásra. A budapesti folytatásra szánt, főként elvi szempontokat tartalmazó megállapodás-tervezet arra az osztrák hajlandóságra épült, amely a magyar résztulajdonosi jogigényt korlátozott mértékben, az Osztrák-Magyar Monarchia állami vagyonára kész volt elfogadni. Ennek a lehetőségnek realizálására kezdeményezte Collas azt a csereügyletet, hogy a volt császári és királyi ingatlanokban az utolsó kvóta szerinti, tehát 36,4 %-os magyar részesedés fejében Magyarország adja fel követelését az Ausztriában lévő korona, udvari és uralkodói hitbizományi vagyonra. Ebben a kompromisz- szumos javaslatban főként a kulturális javakat magában foglaló vagyontömegről való lemondás képezte a közös ingatlanokban való magyar társtulajdonosi részesedés ellentételezését. A pénzügyi szempontból kétségkívül jelentős anyagi előnyöket ígérő tranzakció sikere érdekében Collas korántsem tartotta túl nagynak a kulturális területen hozott áldozatot, a közös tulajdonlásról való lemondást, mert a bécsi muzeális intézmények sértetlen fennmaradását kívánó nemzetközi hangulat közepette még oly alapos történeti érveléssel sem látott reális esélyt az udvari és uralkodói eredetű gyűjteményekre támasztott magyar társtulajdonosi jogigény elismertetésére vagy a százalékos kiszolgáltatási követelés érvényesítésére. Mindenesetre a koronái, udvari és uralkodói vagyonról való lemondás kompenzálására olyan kötelezettségvállalást kívánt az osztrák kormánytól, hogy az - közelebbről nem részletezett „extenzív módon” - elégítse ki az Ausztria területén lévő magyar szellemi tulajdonra emelt igényeket.144 A tervezet konkrétan nem mondta ki, de nem lehetett kétséges, hogy a kulturális javak közös tulajdonlásáról való lemondási szándék értelemszerűen az egykori közös levéltárak anyagára is vonatkozott. Erre utal, hogy Collas egyidejűleg azzal a megjegyzéssel küldte meg az egyezménytervezet szövegét Károlyi Árpádnak, hogy arról belátása szerint tájékoztassa a kulturális ügyekért felelős szakminisztert, Klebelsberg Kunót. A miniszterhez írott személyes hangú levelében Károlyi a muzeális gyűjteményekről diplomatikusan nem nyilvánított részletes véleményt. A levéltárakat illetően viszont jogi és taktikai szempontból egyaránt elsietett, hibás elgondolásnak minősítette a tárgyalások közepén a „levéltári kondomíniumról, a legerősb fegyverről” való önkéntes lemondást. Ennek megelőzésére kérte Klebelsberg közbenjárását, hogy az osztrákokkal kötendő általános pénzügyi megállapodás feltételei közé külön pontban vetesse fel az egykori közös levéltárakra Magyarország társtulajdonosi jogának elismertetését.145 Nem deríthető ki, milyen eredménnyel járt Klebelsberg intervenciója, de arra végül nem is nagyon volt szükség. A bécsi magyar levéltárosok törekvése a levéltári anyag osztrák-magyar közös tulajdonná alakítására ugyanis onnan kapott támogatást, ahonnan a legkevésbé várták: az osztrák pénzügyminisztériumtól. Más indítéktól ösztönözve, az osztrák pénz144 Vö. 137. sz. irat 145 Vö. 138. sz. irat LVI
