Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A magyar békeszerződés levéltári rendelkezéseinek előkészítése
nyezné, hogy „a kiválogatott matéria használatra alkalmatlan adathalmaz, mintegy szó- ratlan garmadája volna a történeti adatok búzaszemének s polyvájának”. A repartíció ellen foglalt állást a mesterségesen létrehozott olyan irategyüttesek esetében is, amelyeket egykor különböző hatóságok regisztratúráiból alakítottak ki területi és tárgyi szempontok szerint. „A proveniencia elve ez állagoknál tagadhatatlanul meg van törve; az egységes organizmus meg van bontva. És mindamellett ezek megosztása ellen is ugyanazon okok szólnak, mint a szigorúan a proveniencia elve szerint fennálló osztályoknál. Mert azok az iratok, amelyek az egyes központi hatóságok levéltáraiból kiválogattattak, hogy teszem a területi elv alapján állíttassanak egybe, e miatt nem szűntek meg azon hatóságok ügyiratai, ama hatóságok hivatalos működésének írásos emlékei lenni.”80 Ez a felosztásellenes proveniencia-értelmezés azt jelentette, hogy a magyar követelések 1919 nyarán a kiszolgáltatandó levéltári anyag vonatkozásában mérsékeltek maradtak. Két olyan nagy levéltári egység mellett, mint az 1848^f9-es forradalom és szabadságharc minisztériumainak és az 1849-1860 között működött Budai Főkormányzóságnak a levéltára, csupán néhány, a kabinetiroda levéltárában elhelyezett, de nem annak működése során keletkezett irategyüttesnek, elsősorban 19. századi magyar politikusok hagyatékának, továbbá az udvari hivatalok levéltárai közül a Magyar Királyi Testőrség archívumának és a budai várkapitányság iratainak megszerzése szerepelt a programban. Ezenkívül felvetették még néhány unikum jellegű oklevél és kézirat méltányossági alapon való kiszolgáltatásának lehetőségét. A bécsi levéltári likvidáció kérdésében magyar részről érvényesített mérséklet végeredményben egy „Nemzetközi Levéltári Tudományos Intézet” létrehozásához szükséges feltételek megteremtését célozta. Az intézet felállításának menetét Károlyi Árpád úgy képzelte el, hogy az utódállamok a közös levéltárakból a proveniencia elve alapján - vagy egyéb, nagyon speciális okok és méltányossági szempontok szerint - kiválasztják az egyes államokat kizárólag megillető levéltári egységeket, amelyek szerinte a levéltárak anyagának csupán töredékét fogják kitenni. Az így megmaradó levéltári anyag az utódállamok közös tulajdonát képezné, melynek hivatalos használatához és tudományos kutatásához az egyes utódállamok szerződésben szabályozott korlátlan jogot kapnának. Az intézet igazgatási szempontból az osztrák kormány felügyelete alatt állna, de a kezelésben és a levéltári munkában az osztrák hivatalnokok mellé, bizonyos kulcs szerint az utódállamok is delegálnának tisztviselőket. Az intézmény tudományos irányítását az egyes államok akadémikusaiból összeállított bizottság végezné, ill. felügyelné. Károlyi emlékiratában az intézet létrehozásának gondolatát nemcsak szorosan vett levéltári érdekből elevenítette fel, hanem elképzelése mögött ott munkált a nemzeti ellentétektől végletekig megosztott Kelet-Közép-Európa történészei közelítésének szándéka. „E terv elfogadása különben nem csupán a likvidáció útját egyszerűsítené, nemcsak a legjobb megoldást nyújtaná, hanem még egy más, magasb kategóriájú, tartós jó eredményt is vonna maga után: a Bécstől keletre eső nemzeti államokat, ezek intelligenciája egy részét, erős szellemi szálakkal kapcsolná egymáshoz.“ A bécsi közös levéltárak repartíciójának megakadályozását szolgáló proveniencia-értelmezés, az iratkiszolgáltatási igények minimalizálása, valamint a közös levéltári anyag internacionalizálása állott tehát 1919 nyarán a magyar levéltári likvidációs célkitűzések homlokterében. Ez a tudományosan kétségkívül megalapozott 80 Vő. 42. sz. irat XXXIX
