Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A badeni levéltári egyezmény létrejötte - A levéltári jogvita történelmi gyökerei – A nemzeti levéltárak és a Monarchia levéltári öröksége
nemzeti fióklevéltárban egyesíteni.8 Kritikájával azonban messze túllőtt a célon és szakmailag megalapozatlan vádak egész sorával illette a magyar levéltárügyet, amikor a magyar és erdélyi udvari kancelláriák levéltárainak Bécsből való elhozatalát és a 16. században szekularizált, országos feladatokat ellátó gyulafehérvári káptalan és kolozs- monostori konvent iratanyagának állami kezelésbe vételét lesajnálóan “magyar levéltár- szöktetés”-nek minősítette, s a magyar nemzeti levéltár budapesti kialakítását nemes egyszerűséggel Napóleon európai levéltári rablásaihoz hasonlította.9 A szaktudósnak ez a túlfeszült reakciója is jelzi, hogy a fennálló levéltári birtokállomány megváltoztatását, átstrukturálását, amely elkerülhetetlenül együtt járt a nemzetállami levéltári intézmények létrehozásával, korántsem csupán szakmai szempontból mérlegelték, hanem többnyire politikai, érzelmi megfontolások alapján viszonyultak hozzá. A fenntartás és az elutasító attitűd mindenek előtt abból a félelemből eredt, hogy a begyűjtött forrásanyag feletti kizárólagos nemzeti rendelkezés azt el is zárhatja a nemkívánatos, különösen a külföldi vagy más nemzethez tartozó kutatók elől. A magyar nemzeti levéltártól, amely a 19. század második felében éppen a kutatási szabadság kiteljesedésének jegyében jött létre, távol állt mindenféle kutatási korlátozás, sőt az iratok egyesítése, a hatóságok önkényétől való felszabadítása a jobb hozzáférést segítette elő.10 * Ebben a korszakban még teljesen ismeretlen a nemzeti hovatartozástól függő kutatói diszkrimináció, amely majd 1918 után jellemezte a kelet-közép-európai térségben a nemzeti levéltárak működését. A két korszak közti lényeges különbséget az is mutatja, hogy a magyar liberális jogállam a 19. század végén csak az állami iratanyagnak a nemzeti levéltárban való összegyűjtését tartotta jogosnak, s fel sem merült a megszűnt feudális nemzeti önkormányzatok, mint pl. az erdélyi szász universitas történeti levéltári anyagának államosítása, vagy a nemzetiségi egyházak és kolostorok levéltári anyagának a szekularizálása. Mindennek ellenére a magyar nemzeti levéltár alapítása kapcsán az egész korszakon végighúzódó érzékelhető feszültség, kölcsönös érzékenység és bizalmatlanság jellemezte például a magyar-horvát és a magyar-osztrák levéltári kapcsolatokat is. Horvátország ugyan a magyar Szentkorona részét képezte, de történeti forrásanyagát nem tekintették a magyar nemzeti levéltár alkotórészének. Az autonóm Horvátország is rendelkezett külön rendi levéltárral, amely szintén a nemzeti levéltárrá alakulás útjára lépett. A horvát autonóm országgyűlés első törvényhozási alkotásai közé tartozott 1870-ben a Horvát Országos Levéltárról szóló törvény meghozatala." A két kiépülő nemzeti levéltár között azért támadt konfliktus, mert a Magyarországgal fennálló kormányzatitörvényhozói közösség 1849-ben történt megszüntetése után a magyar feudális dikasztériumok, elsősorban a helytartótanácsi regisztratúrából és a kamarai levéltárból nagymennyiségű Horvátországra vonatkozó iratanyagot emeltek ki és helyeztek el a zágrábi levéltárban. A kiemelt iratanyag nagyobb hányada kétségkívül arra szolgált, hogy lehetővé tegye az önálló koronaországgá nyilvánított Horvátország zavartalan kormányzását és igazgatását. Másfelől viszont számos olyan iratot és oklevelet is Zágrábba vittek, amelyekre a folyó közigazgatásnak nem volt szüksége, hanem a tágan értelmezett területi elv alapján és az érintett személyek, családok horvát származása alapján választottak ki. Magyar részről különösen ez utóbbi eljárást találták sérelmesnek és azzal az indokkal “LÖHER 1878.310-313. " LÖHER 1882. 326-327. 10 LAKOS 2006. 108-109. és 142-143. " TANOD1 1942-45. 258. XXIII
