Ress Imre: A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918–1926) (Budapest, 2008)
A badeni levéltári egyezmény létrejötte - A levéltári jogvita történelmi gyökerei – A nemzeti levéltárak és a Monarchia levéltári öröksége
A BADENI LEVÉLTÁRI EGYEZMÉNY LÉTREJÖTTE A LEVÉLTÁRI JOGVITA TÖRTÉNELMI GYÖKEREI - A NEMZETI LEVÉLTÁRAK ÉS A MONARCHIA LEVÉLTÁRI ÖRÖKSÉGE A hosszú 19. században az irodalmi, a tudományos és a művészeti élet területén nemzeti intézmények egész sora épült ki a kelet-közép-európai térségben. A nemzeti közösség történeti forrásanyagának egészét őrző nemzeti levéltárak azonban nem jöttek létre, ill. egészen kivételes esetnek számítottak. Ez nyilvánvalóan összefüggött azzal, hogy a kelet-közép-európai nemzeti közösségek nem rendelkeztek szuverén államisággal. Egy multinacionális dinasztikus birodalom részét alkották, ahol a legfelső államigazgatást, a külpolitikát, a pénzügyet és kereskedelempolitikát, továbbá a hadügyet bécsi székhelyű központi birodalmi hatóságok intézték, amelyek régi irataikat a császárvárosban nehezen hozzáférhető, többnyire titkos hivatali levéltáraikban helyezték el. A közigazgatás egyes ágazatait lefedő levéltárak közül politikai jelentőségét tekintve „az uralkodóház jogainak védelmére felállított fegyvertár”1, az 1749-ben alapított Titkos Házi Levéltár emelkedett ki, amely másfél évszázad alatt a prágai, innsbrucki és grazi kormányzati levéltárakból az uralkodói ház jogaira és hatalmi legitimációjára vonatkozó oklevelek kigyűjtésével, a Lotharingiai Házi Levéltár és az 1806-ban megszűnt Német-római Birodalom központi hatóságai levéltárainak átvételével, továbbá a Habsburg Monarchia központi és középszintű, politikai és diplomáciai szervei iratanyagának bekebelezésével érdemelte ki a fontosságát kiemelő Házi, Udvari és Állami Levéltár (Haus-, Hof- und Staatsarchiv) elnevezést. A bécsi központi levéltárak állományát előszeretettel gyarapították a Monarchiához tartozó országok korábbi központi kormányhatóságainak irataival is. Ezért merült fel 1853-ban az osztrák miniszteri konferencián Alexander Bach belügyminiszter kezdeményezésére, hogy a jogeljátszási elmélet szerint 1849-ben önállóságát vesztett Magyar Királyság megszűnt feudális dikasztériumainak iratanyagát osszák be a birodalmi minisztériumok alárendeltségében működő levéltárak állományába, vagy pedig - egyesítve azokat a magyar rendi levéltárral, az Archívum Regnivel - szervezetileg kapcsolják valamelyik bécsi központi levéltárhoz a „virtuális egyesítés elősegítésére”.2 A jelentős pénzügyi ráfordítást igénylő levéltári átszervezés helyett végül csak a „rebellis Kossuth-kormány” politikailag érzékeny iratanyagát, majd az októberi diploma után Albrecht főherceg megszüntetett magyarországi főkormányzóságának iratait helyezték el a dinasztikus presztízsvédelem jegyében a Házi, Udvari és Állami Levéltárban. Magyar történeti forrásokban való gazdagsága ellenére ez a levéltár mégis viszonylag későn nyílt meg a magyar kutatók előtt, s magyar levéltárost is csak a reformkor végén alkalmaztak először Gévay Antal személyében. Alig néhány éves bécsi levéltári szolgálata és korai halála ellenére Gévay - a Habsburg-udvar és török Porta kapcsolataira vonatkozó iratok publikálásával - jelentősét alkotott.3 1848-^49 után a magyarok azonban hosszú időre nem kívánatos személynek számítottak ebben a dinasztikus intézményben. A neoabszolutizmus éveiben még az egyik legtekintélyesebb magyar történész, Szalay László kutatási kérelmét is elutasították, mert 1848-ban a frankfurti német birodalmi parlamenthez ' KAMMERHOFER 1996. 16. 2ÖMK 1979. 1853. június 7., 3. napirendi pont 135-136. 3 FAZEKAS 2004. 59. XXI
