Lakos János: A Magyar Országos Levéltár története (Budapest, 2006)

II. Az országos iratok ügye Mohácstól az Archivum Regni megalakulásáig (1526-1756)

renc francia király (1515-1547) között 1545-ben, valamint II. Fülöp spanyol (1556-1598) és II. Henrik francia király (1547-1559) között 1559-ben folytatott béketárgyalásokról szóló irat.

Látható, hogy a Mohács utáni zavaros évtizedekben milyen kevés volt a nádorhoz került és általa megőrzött okmányok száma. Nádasdy halála után tovább romlott a helyzet: az országot illető, újabban keletkezett irományok magánszemélyeknél maradtak, amíg el nem kallódtak az idők folyamán.

Csak azt követően, hogy ismét nádorválasztásra kerülhetett sor (1608-ban Illésházy István lett a nádor, de már 1609-ben meghalt, utódját pedig még ebben az évben megválasztották), vannak újra adatok az ország iratairól, és ezek között mindenekelőtt egy törvény, az 1613:XXXIII. te., amely először rendelkezett a nádor köziratőrző funkciójáról. Kis túlzással korszakos jelentőségűnek is nevezhetjük ezt a jogszabályt, amely jól mutatja, hogy a magyar rendek végre ráébredtek az ország jogaira, érdekeire vonatkozó okmányok fennmaradásának fontosságára, és ennek érdekében intézkedtek is. Érdemes idézni a törvény teljes szövegét: „Azok az eredeti levelek és diplomák, a melyeket Pálffy Katalin úrasz- szony, a néhai Illésházy István özvegye és Esterházy Miklós a rendeknek hűségesen átadtak, bizonyos lajstromba véve és egy nehány báró úrnak és nemesnek a pecsétjével lepecsételve, a nádor ispán úr hűséges megőrzése alatt maradjanak. l.§ A kinek halála esetén az örökösei tartozzanak ugyanazokat az akkori legközelebbi országgyűlésen az országlakóknak hűségesen bemutatni; ugyanazoknak másolatait is, a kérőknek kötelesek legyenek hitelesen kiadni és kiszolgáltatni".

Ez a törvény a jövőre nézve a mindenkori nádor kötelességévé tette a hozzákerülő országos köziratok megőrzését és azokról kérésre másolat kiadását, örököseit pedig arra kötelezte, hogy a nádor halála utáni legközelebbi országgyűlésen adják át az iratokat a rendeknek; sőt, előírta az iratok átadáskori lajstromának elkészítését, amelyet a felső és az alsó tábla kiküldöttjeinek aláírással és pecséttel mindig hitelesíteniük kellett.

Megállapítható, hogy a törvény rendelkezéseit az elkövetkezett közel másfél évszázadban csaknem maradéktalanul végrehajtották. Az átadásról — 1681 és 1741 kivételével — mindig törvény született, és abban általában hivatkoztak az 1613:XXXIII. tc.-re mint alaprendelkezésre.2 Az új nádor a lajstrommal és a térítvénnyel (ezeket aztán az iratanyag mellé rakták le), egy fekete vasládában vette át az iratokat és őrizte családi le2 A vonatkozó törvénycikkek a következők: 1618:LXXV., 1622:LXXVL, 1625:XLVH., 1647:CXXXIX„ 1649:XC., 1655:LXIV„ 1715:CX„ 1751:V.

23