Lakos János: A Magyar Országos Levéltár története (Budapest, 2006)

V. A kultuszminisztériumi felügyelet és a közgyűjteményi integráció korszaka (1922-1949)

szervezeti egységet képezett egy intézményen belül. A „volt" Országos Levéltár mint szervezeti egység kapta a „Kormányhatósági Levéltár" megnevezést. Hóman Bálint kultuszminiszter azzal indokolta az egyesítést, hogy az 1922:XIX. te. nem vette figyelembe a Gyűjteményegyetem egyes intézményeinek azonos jellegű gyűjteményeit és gyűjtési körét, ezért rendelkezhetett levéltári anyaggal az Országos Levéltáron kívül a Nemzeti Múzeum is. Ehhez azonban hozzáfűzte: az Országos Levéltár kormányhatósági és múzeumi levéltárra tagolását a két gyűjtemény történelmi kialakulása és anyaguk eltérő volta teszi szükségessé. Annak ismeretében, hogy Hóman 1923-ban, amikor a Nemzeti Múzeum főigazgatója lett, székfoglalójában kijelentette: „az Országos Széchényi Könyvtár túl nagy méreteket öltő levéltári osztálya is hovatovább megérik a különválásra anélkül, hogy a tőle eredetében és anyaga természetében is különböző Országos Levéltárral való egyesítésre gondolnánk" — furcsának is minősíthetjük alig egy évtizeddel későbbi döntését.92 A törvény 1934. július l-jén lépett hatályba, közvetlenül Döry Ferenc nyugdíjazása után, az új főigazgató hivatalba állása napján.

5. Herzog József főigazgatósága (1934-1941)

A kormányzó 1934. június 24-én Herzog József {született 1880. október 26-án Budapesten, katonaorvosi családban) igazgatói címmel felruházott főlevéltámokot nevezte ki az Országos Levéltár főigazgatójává. Most sem szakadt meg tehát az a Pauler halála utáni hagyomány, hogy az intézményen belüli tisztviselők közül került ki az első számú vezető. A jogi doktor Herzog 1906 elején kezdődött országos levéltári hivatali pályafutását fentiekben adatszerűén nyomon követtük. Több mint negyedszázados tevékenységéről mindenekelőtt azt kell elmondani, hogy kortársai többségétől eltérően — az általa tisztelt Tagányi Károlyhoz hasonlóan, akivel hosszabb ideig együtt dolgozott a kincstári levéltár rendezésén — ő levéltárosnak és nem történésznek tartotta magát, és felfogását munkássága során is érvényesítette. Sinkovits István így jellemezte nekrológjában: „Az ő felfogása szerint a levéltámokság nem valami külső keret, amelyet az egyéni érdeklődés más és más tartalommal tölthet meg, nem megélhetési lehetőség, amely viszonzásul semmit nem kér, de úgy-ahogy biztosítja, hogy valaki a levéltárral keveset vagy mit sem törődve gondta92 Bakács, Múzeumi levéltár, 33-34.

233