Amikor "fellazult tételben fogalmazódott meg a világ". Mo. a hatvanas években (Budapest, 2013)
Szabó Csaba: Azok a „hatvanas évek”
22 SZABÓ CSABA harc dúlt Brezsnyev és Szuszlov között, de Brezsnyevnek mindig sikerült megfelelő szövetségesekkel (Koszigin, Podgornij) megerősítenie hatalmát.17 A hatvanas években a kialakuló két nagyhatalom patthelyzetéből fakadóan már elkezdődött valami erjedés, de csúcspontját csak a későbbi évtizedekben érte el. A kelet—nyugati kapcsolatok nagyon lassú enyhülése a hetvenes években következett csak be. A magyar belpolitikai helyzet Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc bukása tragédiát jelentett a magyarság számára. A több ezer áldozat és a csaknem kétszázezer menekült elvesztése is hatással volt a magyar társadalom későbbi fejlődésére. Elsősorban batalok hagyták el a hazát, hogy szabaduljanak a várható megtorlástól, a lehetőségek korlátozott voltától, a kilátástalanságtól. A hatvanas évektől kezdve fokozottan hiányoztak azok a húszas, harmincas generációk, akik 1956—1957- ben hagyták el az országot. Nemcsak a demográfiai összefüggésekre (pl. a várható születésszám csökkenése) gondolunk, hanem a társadalom szellemi veszteségére, a munkaerőhiányra is. Számos magyar értelmiségi is arra kényszerült 1956 után, hogy Nyugaton alapítson új egzisztenciát. Többek között orvosok, tudósok, művészek találták meg - gyakran életükben először - a hivatásukból fakadó perspektívákat a befogadó országokban. 1956 és következményei azonban nemcsak az emigránsok esetében jelentettek egyéni és kollektív tragédiát, hanem az itthon maradottak számára is. A legtöbb ember, aki nem azonosult a rendszerrel, lassan ráébredt, hogy az ellenállás értelmetlen a Szovjetunióval és annak hazai szövetségeseivel szemben, és a Nyugattól sem lehet segítségre számítani. Megpróbáltak mindent túlélni; ha érdekeik megkívánták, „összekacsintottak” a hatalommal, és a hatvanas évektől kezdve egyre inkább elfogadták a lehetőségek látszatát, a később „gulyáskommunizmusnak” nevezett életteret. A forradalom és szabadságharc bukását követően a kommunista párt lényegében 1956 előtti szerepéhez tért vissza. A párt vezetői a posztsztálinista, kemény fellépést alkalmazták a társadalommal szemben: a felmerülő problémákat többnyire „adminisztratív úton”, erővel oldották meg. Miért nem tudott a pártállam a helyzet következményeihez alkalmazkodni, más módon reagálni? Minden jel szerint azért, mert egyáltalán nem voltak felkészülve az 1956-os forradalomra, semmilyen cselekvési alternatívával nem rendelkeztek. Ugyanakkor valami még17 Medvegyev, 1989.; Kölm, 1991.; Voslensky, 1991.
