Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Negyedik rész - XV. A levéltári segédletek

könyvek pontos és megbízható vezetésére, őrzésére. Ezt a feladatát más államigazgatási szabályoktól eltérő módon, szigorú nyilvántartási rendszer alkalmazásával oldja meg. 1. Az egyházi anyakönyvek és azok másodpéldányainak levéltári gondozása Anyakönyveket kezdetben csak az egyház vezetett vallási szertartások feljegyzésére. Európában már a középkorban nyoma van az anyakönyveknek. Vezetésüket kezdetben néhány püspöki statútum írta elő, de az 1545-1563. évi tridenti zsinat már általános érvénnyel rendelte el a keresztelési és az esketési anyakönyvek vezetését. V. Pál pápának 1614-ben kiadott Római Rituáléja, az anyakönyvek számát ötre emelte, kötelezővé tette ugyanis a bérmálások, a temetések és az egész családokat érintő adatok anyakönyveinek vezetését is. Ma már nem állapítható meg az egyházi anyakönyvek magyarországi megjelenésének pontos időpontja. Az 1515. évi veszprémi zsinat, majd a kálvinisták 1576. évi hercegszőllősi zsinata is elrendelte a keresztelési anyakönyv vezetését. Pázmány Péter esztergomi érsek 1625-ben adta ki a Római Rituálét. A katolikus és a protestáns egyházak zsinatai időnként a későbbiek folyamán is intézkedtek az anyakönyvekről. Hazánk mai területén az egyházak által vezetett anyakönyvek legkorábbi évfolyamai a XVII. század első feléből maradtak fenn: a soproni evangélikus anyakönyvek kezdő éve 1624, a kőszegi katolikus anyakönyveké pedig 1633. Az állam az egyházi anyakönyvekben levő adatok nyilvántartásának jelentőségét már a XVIII. században felismerte. Mária Terézia uralkodásától kezdődően jelennek meg rendelkezések az anyakönyvek őrzésével, a kivonatok kiállításával kapcsolatban. II. József a monarchia egész területére kiterjedő érvénnyel adott ki anyakönyvi szabályzatot. Az anyakönyvek fontosságát bizonyítja az 1827. évi XXIII. törvénycikk is, amely elrendelte, hogy a felekezetek az anyakönyveket két példányban szerkesszék, és az egyik példányt a törvényhatóság levéltárának adják át. Ugyanakkor a levéltárak kötelességévé tette a beszolgáltatott példány őrzését. Az anvakönyvekből továbbra is csupán a felekezetek állíthattak ki kivonatot, a levéltárak a másodpéldányból kizárólag csak abban az esetben, ha a lelkészeknél őrzött példány megsemmisült. 1868-tól kezdve újabb rendeletek kiterjesztették a lelkész-anyakönyvvezetők állami célokat szolgáló adatszolgáltatási kötelezettségét. A törvény e minőségükben állami tisztviselőknek tekintette őket, és megállapította büntetőjogi felelősségüket. A bevett felekezetek anyakönyveit az állami jogszabályok közhitelességgel ruházták fel, a korlátozottabb jogokkal bíró elismert felekezetek (nazarénus, baptista) híveinek anyakönyvi tételeit azonban maga a törvényhatóság vezette külön lajstromokban.