Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Első rész - I. Levéltárak

egyesítést jelentett, az anyag egy épületben való összevonására sok levéltárban mind a mai napig nem kerülhetett sor. 1953. január 1-ével az országos jelentőségű ipari, kereskedelmi és közlekedési vállalatok, valamint a fontosabb pénzügyi szervek iratainak átvételére és gondozására megalakult a Központi Gazdasági Levéltár, amely 1962-ben beolvadt az Országos Levéltárba, mint annak IV. (a gazdasági levéltárak) osztálya. Időközben az Országos Levéltárban a felszabadulás után létrejött, illetve működő országos jellegű hatóságok és intézmények iratanyagának gyűjtésére és őrzésére népi demokratikus csoportot hoztak létre, amely 1961-ben osztállyá szerveződött. Még 1960-ban a filmező és restauráló csoportból, valamint a könyvkötői részlegből megszervezték az Országos Levéltár V. osztályát. A Népi demokratikus Osztályból az 1969. évi 27. sz. törvényerejű rendelet Új Magyar Központi Levéltárat létesített, amely 1970 júniusában vált ki az Országos Levéltárból. Az Országos Le véltárnak jelenleg (1977-ben) öt osztálya van: az L-ben a feudális kori kormányhatósági levéltárak, a Il.-ban a polgári kori kormányhatósági levéltárak, a IIL-ban a családi levéltárak és gyűjtemények, a IV.ben a gazdasági levéltárak iratanyagát őrzik, az V. reprográfiával, iratrestaurálással s megelőző raktáregészségüggyel foglalkozó osztály. 1971-ben Forrástudományi Kabinet néven alakult egy részleg a forrástudományi és forrás-publikációs kérdések tanulmányozására. A Levéltárak Országos Központja, illetőleg a Levéltári Igazgatóság az 1950. évi 29. számú törvényerejű rendelet alapján javaslatot tehetett a miniszternek az állami levéltári hálózatba nem tartozó levéltárak nemzeti érdekű magánlevéltárrá nyilvánítására. A törvény elsősorban a történelmi forrásértékű anyagban gazdag egyházi levéltárak védelméről kívánt gondoskodni. Ennek alapján a Levéltárak Országos Központja gyümölcsözően együttműködött az egyházakkal, s kivált az egyházi levéltárak anyagának leltározása terén - az állami levéltárak munkatársainak segítségével - szép eredményeket ért el. A felszabadulás, ill. az államosítások, valamint állami szakigazgatási szervek (tanfelügyelőség, pénzügyigazgatóság stb...) tanácsi keretbe illesztése előtt levéltáraink illetékességi köre meglehetősen korlátozott volt. Az Országos Levéltár csak a minisztériumok és a Kúria 32 esztendősnél régebbi iratainak rendszeres átvételét tekintette feladatának, a vármegyei és a városi levéltárak pedig csak a levéltárfenntartó hivatalainak iratanyagát vették át (azt sem maguk kezdeményezte iratgyűjtés során). Az 1950, évi 29. számú törvényerejű rendelet legnagyobb vívmánya, következményeiben legjelentősebb rendelkezése volt, hogy az ún. archiválási kötelezettséget valamennyi közigazgatási, igazságszolgáltatási és szakigazgatási szervre, intézményre, testületre és gazdasági szervre kiterjesztette. Ilyképpen levéltárba (archívumba) kell kerülnie minden történelmi értékű, megőrzésre érdemes közületi iratnak. Az iratfelderítés és begyűjtés a központosítást követő esztendők legfontosabb feladata volt. Az anyaggyűjtés során az állami levéltárak raktáraiban őrzött iratok mennyisége az 1950. év végétől az 1952. év végéig 74371 folyóméterről 98 596 folyóméterre nőtt, azaz csaknem 33%-kal gyarapodott.